Hűvös van és sötét. Egy lámpavasnak támaszkodva várok. Nyáron ilyenkor még ezer ágra sütne a nap. A kapucnimat mégsem ezért húzom a fejemre, hanem hogy egy kicsit kizárjam a külvilágot. Szeretnék addig is magamban lenni a gondolataimmal, amíg megérkezik…

Hónom alatt szorongatom a jegyzetfüzetem és a ceruzákat. Régimódi kellékei egy interjúnak, de talán mindkettőnkhöz jobban illenek.

Tempósan érkezik, magával sodor a lendülete. Kávét rendelünk, majd az emeleten foglalunk helyet egy sarokban álló asztalnál.

Így egyszerre vagyunk részei a térnek, s mégis van egy kis saját világunk, ahol nyugodtan beszélgethetünk.

Nyáry Tamás, vagy ahogy a barátai nevezik: a „Nagy Fehér”.

Magas, erőteljes testalkatú és nagyon barátságos a tekintete. Már nem is emlékszem mikor és hogyan ismerkedtünk meg. Talán egyazon kiköltözési hullám lökött bennünket ugyanarra a partra a kétezres évek elején.

Végül is szomszédok lettünk, még ha nem is ajtószomszédok.

Mindketten tudtuk, hogy mit jelent a vidék, bár kétségtelenül mást értettünk még akkoriban rajta. Bennem egy külvárosi kertes ház emléke élt, amit eleinte a kukoricás, később azonban már a lakótelep ölelt körbe, ő viszont bakanccsal a lábán született, s így sosem szakadt meg a kapcsolata Föld Anyával.

Édesapja sikeres tájfutóként nemzetközi versenyeken is indult, később pedig rendezőként is szolgálta a sportágat. Édesanyja is hasonló beállítottságú volt, és ahogy Tamás mondja: már a babakocsiban is a bozóton keresztül húzták.

Őszintén felnevetek. Vajon miért nem beszélgettem én ezzel az emberrel eddig többet? Talán mert amit képvisel, az eddig furcsamód távol állt tőlem.

Egy kedves, nagy mackónak tartottam, és nem értettem miért van annyit a szabad ég alatt szegény. Aztán ahogy folytatjuk, egyre inkább megértem, hogy neki a természet az igazi otthona.

– Amint megtanultam járni, a szüleim már vittek is a tájfutópályára – folytatja.

– De ezt meg is utálhattad volna! – vágom rá hirtelen. Olyan sokan kanyarodnak el a szülők világától, pláne ha az még egy kicsit talán erőltetett is.

– Nem tudom. Valahogy belém ivódott, ahogy a Pilisben megyek. És azok a kora reggeli párák! Tudod, ilyen Fekete István-i hangulatban…

Gyermekként folyton néztük Rockenbauer Pálék Másfélmillió lépés Magyarországon című gyalogos országjáró tévésorozatát. Aztán a középsuli első évében összeszedtem az általános iskolai barátokat, és elindultunk a Kéktúra útvonalán.

Az osztrák határtól Sümegig tartó körülbelül 144 kilométeres szakaszt egy hét alatt tettük meg, és olyan jópofa volt, hogy most akkor kirándultunk egyet. A nyolcvanas évek végét írtuk ekkor…

Aztán persze elkapott a gépszíj: Még! Még! Még! Mindegy volt, hogy esőben, vagy tűző napsütésben, csak menjünk!

– A barátokat mindig te fertőzöd meg? – kérdezem, ahogy végre kezd kibontakozni a kalandok világa előttem. Még csak résnyire nyílt az ajtó, de már kiszűrődik a fény. Kezdek komolyabban érdeklődni…

– Igen, általában igen! – hangzik a válasz, s mintha kis mosolyt látnék megjelenni a szája sarkában.

A kilencvenes évek elején aztán jött az Internet, megtetszett a programozás, és elkészítettem egy weboldalt is a fotók megosztására.

Aztán a kétezres években jött a Facebook, ami még tovább erősítette a közösséget. Akik részt vesznek egy-egy túrán, azok aztán megosztják az élményeiket, fotókat, videókat töltenek fel, és így organikusan bővül, gazdagodik a csapat.

– És más is hatott rád a nagy öregek közül? – terelem vissza a beszélgetés folyamát a kezdetekhez.

– Egyértelműen a másfélmilliósok! A tévésorozatban volt egy kerék, amivel a megtett távot mérték. Szervezőtársam, Beszédes Zsolt ötlete volt, hogy mi is vigyünk egy ilyen kereket az augusztusban megrendezett első hazai Fjällräven Vándortúrára, amit felváltva tolhattak a résztvevők, így tisztelegve a film alkotói előtt.

Szintén Zsolt ötlete volt, hogy a résztvevőket lepjük meg azzal, hogy a sorozat alkotói csapatának két, még élő tagja ott várja őket a célnál.

– Ez nagyon felemelő ötlet volt a részetekről! És a Vándortúra gondolata egyébként hogyan jött?

– A kilencvenes évek elején a Közraktár utcában dolgoztam. A szomszédos Ráday utcában működött akkoriban Babcsán Gáborék kis hegyisport és turista üzlete, a 24-es szám alatt.

Itt ismerkedtem meg Beszédes Zsolttal, alias Beszkóval, akivel már akkor nagy álmokat szőttünk. Rendszeresen ott sóvárogtam nála, s ámulattal néztem, hogy mi nem lesz az enyém, mint egy kisgyerek.

Az élet persze nagy rendező, s bár távolra sodort bennünket egy időre, úgy öt éve ismét találkoztunk, és felelevenítettük a régen szőtt terveket és álmokat…

Most mintha a falilámpa fénye is szolidabbra váltott volna, vagy csak én koncentrálok jobban Tamás szavaira, s szűnik meg egyre jobban a külvilág, de mostanra már egészen elmerülök a történetben, teljesen átadom magam a hangulatnak.

– Valami nagyon ütőset szerettünk volna létrehozni – folytatja. Tudtuk, hogy csak úgy kaphatjuk meg a Fjällräven támogatását, ha mindent a lehető legalaposabban elkészítünk előre.

Számtalanszor lejátszottuk fejben az egészet, és a legváratlanabb helyzetekre is felkészültünk.

Aztán Zsolt bemutatta a Fjällräven illetékes vezetőinek a programot, akik nyomban bele is szerettek, de nagyon komoly feltételeket és szigorú határidőket szabtak az előkészítéshez. Érthető, elvégre egy óriási hagyományokkal és nagy nemzetközi hírnévvel rendelkező márka és vándortúra adja a nevét a mi kezdeményezésünkhöz

– De megcsináltátok.

– Meg! Mindent sikerült határidőre és az elvárásoknak megfelelően elkészítenünk. Nagyon sokan segítették a munkánkat, így például az egyesületünk, az Equinox Trekking Club tagjai és önkéntesei.

– Apropó Equniox! Honnan ez a név?

– Az Equinox jelentése napéjegyenlőség. Számomra a természeti egyensúlyt fejezi ki.

– És a Nagy Fehér? Ez az elnevezésed honnan származik?

– 2003-ban letettem az MTSZ (Magyar Természetjáró Szövetség) bronzjelvényes túravezetői vizsgáját, amely magyarországi középhegységi túrák vezetésére jogosít fel. Egy barátom ekkor nevezett el Ügyeletes Nagy Fehér Jelvényes Túravezető Bajtársnak. Az őrületbe kergetett vele. Idővel aztán ez leredukálódott Nagy Fehérre.

– És milyen jövőbeni terveid vannak? Merre visz az utad tovább?

– Az egyesület mára már igazi közösségi formává vált. Már nemcsak én vagyok. Közösek az ötletek, közös a tervezés és a megvalósítás, de vannak személyes terveim és ötleteim is. Ezek megvalósításán is szeretnék dolgozni a közös munka mellett.

A túrázás az életem. Szeretném, ha ténylegesen is minél inkább az lehetne. Kizárólag ennek szeretnék élni.

– Hát Tamás, hatalmas élmény volt, nagyon szépen köszönöm!

– Én köszönöm!

– Ha számodra is értékes volt, akkor mindenképpen szeretném folytatni. Rendszeresen szeretnék veled beszélgetni, hogy közösen megmutathassuk az olvasóknak a falakon túli világot. A te világodat.

– Nagyon élveztem a beszélgetést, úgyhogy boldogan!

Összepakolunk, és lassan felállunk az asztaltól. Kissé aggódom, hogy hogyan fogom tudni legalább részben visszaadni az élményt, mindenesetre hagyom, hogy minél mélyebben átjárjon.

Fizetünk, és kilépünk az utcára. Hűvös van és sötét. Egy percre még megállunk a lámpa alatt, melynél vártam rá.

Még megoszt velem néhány személyes momentumot az életéből. Felnézek rá. Nemcsak fizikailag. Nagyon örülök, hogy most közelebbről is megismerhettem. Bízom a folytatásban!

Ha úgy gondolod, hogy a fenti gondolatok méltók a megismerésre, akkor kérlek oszd meg másokkal is!

Categories: Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.