[corner-ad id=1]

Eddigi beszélgetőtársaimmal ellentétben Lengyel Évát nem én választottam. Évát az élet adta, hiszen a 2015-ös Fjällräven POLAR pályázati kampány egyik magyarországi győztese volt, és akkoriban egyike lehettem a hazai szervezőknek, így lehetőségem volt beszélgetni vele…

Éva egy szépen felújított belvárosi környezetet választott a találkozó helyszínéül, mely tökéletes díszlete volt a beszélgetésünknek. Öltözéke egyszerre volt elegáns és sportos, mint ahogy azt hiszem, a mindennapjai is valahogy így lehetnek berendezve. Mindennek meg van a helye az életében, s igazán irigylésre méltó, ahogy mindezt felépítette.

Ez volt az első olyan találkozó, melyre már elkísért Beszédes Zsolt, a Fjällräven Vándortúra egyik főszervezője is, aki egyben a folyamatos inspirációt is adta ezekhez a beszélgetésekhez.

Éva mosolygósan és életvidáman érkezik, kiegyensúlyozottság sugárzik belőle. Csinos szövetkabát, sportos hátizsák és biciklis sisak. De nem sportosan elegáns, hanem sportos és elegáns is egyben.

Szinte még le sem ül, azonnal a lényegre tér, egyetlen percet sem teketóriázik:

– Azt mondd el, hogy mi a célja ennek az egésznek! Segít ha tudom, hogy mi kell neked, vagy mit szeretnél elérni, és mit kell csinálnod vele, milyen feladatod van ezzel?

Célirányos, határozottságában ott a segítőkészség is, érezhetően jó vezető lehet.

– Szeretnénk egy kicsit jobban megismerni Téged – kezdem a választ. – A személyiséged, a motivációid, hogy mi a természettel való tényleges kapcsolatod, hogy igazából mi vonz benne? És amikor kint vagy és mondjuk egyedül vagy, akkor mik azok az érzések, melyeket akkor érzel, mi mindenre gondolsz olyankor? Nincsenek elvárások, hogy kötelező ezt, vagy azt kihozni ebből a beszélgetésből. Kezeljük természetes módon! Kijön belőle valami, ami szerintem nagyon jó lesz. Számodra is nagyon jó lesz és remélhetőleg mások számára is. Az a cél, hogy minél több ember számára vonzóvá tegyük a természetjárást, a túrázást, a szabadban töltött időt.

– Rendben, és hogy szeretnéd akkor, miről beszélgessünk? – kérdezi Éva, s nekem úgy tűnik máris érti, hogy ez nem egy kötelező tánc, hanem szabadon választott.

– Szerintem induljunk el a kaptafától – vágom rá határozottan. – Azt olvastam, hogy már gyermekkorodban vonzottak az expedíciók.

Felnevet.

– Igen-igen, nagyon sokat túráztam.

– Hogy indult, mikor kezdődött, mi vonzott, honnan láttad?

– Az anyukám kivitt az úttörővasútra.

– És ott? – kérdezem talán kissé meglepetten, mint aki nem kapott választ.

– Ha most azt kérded, hogy mikor és hogyan kezdtem kijárni az erdőbe, akkor így.

– Na, de az úttörővasút az hogyan hatott rád? Vagy mi volt benne, ami megfogott? – értetlenkedem továbbra is.

– Figyelj! Elvisz az anyukád négy másik gyerekkel, az azért… Azóta is nagyon szeretem egyébként a budai hegyeket, kint vagyok majdnem minden hétvégén.

– Miért? – kutatom tovább az okokat.

– Miért vagyok kint? Egyrészről, hogy a kutyámat mozgassam, akinek nagy a mozgásigénye. Kettő… – és ebben a pillanatban Éva hosszasan elgondolkodik, miközben a jobb válla felett a padlót nézi. – Hm! – még néhány pillanatnyi csend, majd folytatja: – Máshol nem vagyok magamban sehol. Ott nincs velem internet, nem hív fel senki, nem viszem a telefont és magamban vagyok.

– Mondhatjuk, hogy… bocsánat, hogy a szavadba vágok!

– Nem, nem! Segíts nyugodtan, majd belejövök!

– Köszönöm! Szóval mondhatjuk, hogy valami olyannak vagy a része… Jó-jó elég bután hangzik, hogy a természetben a természet része vagy, de tényleg a részévé tudsz válni és olyan nagyon eggyé válni vele?

– Én mindig igyekszem önmagam lenni. Mármint a hétköznapokban is. Viszont reggel felkelek a laptopommal, este lefekszem a laptopommal, közben van egy mobilom, egy mobil internetem, amiket nagyon szeretek, de ha így élek, akkor 20 év múlva nem lesz könnyű.

– És van egy kapcsoló benned, amivel azonnal átváltasz, amikor kiértél?

– Nem. Nekem egyszerűen az kell, hogy ne tudjak…, nekem a kényszer kell! Pont azért tetszett annyira a Fjällräven Classic, mert ott nincs internet, nincs telefon, semmi! A Himalájában például már a legtöbb faluban van, ahol voltam. Ott már nem tudok kikapcsolni. Ahol én voltam eddig, ott van internet, viszem a kis iPad-emet és a nem is tudom…, 5500-on is tudok internetezni. A Classic-on nem tudtam. Nagyon fontos számomra, hogy kiszakítsanak a mindennapjaimból.

– Az úttörővasút és a most között mi volt a továbblépés?

– Mindig szerettem volna igazi, belevaló kalandorrá válni. Na most, hogy ez mennyire sikerült, az már egy másik kérdés… De hosszú ez az út. Kamaszkoromtól rengeteget utaztam. Amikor tényleg először sátraztam, az egy erdélyi út volt még nagyon régen. Az volt az első, amikor magamnak kellett felállítanom a sátramat. Rá kellett jönnöm, hogy hogyan kell, meg kellett tapasztalnom, hogy beázik, elfújja, nem bírom, nyom, húz, nem tudom… Ez egy dráma volt, de akkor éreztem meg, hogy nekem mindez valójában bejön. Én ezt szeretem. Hogyha cipelnem kell, fel kell állítanom a sátram, kifolyik, rám folyik, nincs kaja, meg kell főznöm… Ez nekem egyszerűen jó, én ezt élvezem.

– Nekem nagyon tetszik Ake Nordin története. Hogy elégedetlen volt a régi típusú, kis körte hátizsákjával, mert abba nem lehet elegendő holmit és élelmiszert pakolni részben a mérete, részben pedig a rossz súlyelosztás miatt. Szeretett volna több napig is kint lenni egyedül a svéd hegyekben, a természetben. Aztán kidolgozta ezt a vázas hátizsákot, amit meg tudott akár 5 napra is pakolni mindennel, amiről csak tudta, hogy szüksége lehet rá. Megadhatta magának az élményt, hogy alapjában véve önellátó, csak önmagára számíthat, próbára van téve.

– Én akkor még nem voltam hosszú ideig önellátó, inkább ilyen kunyerálós, aki körbenéz, hogy kinek mije van – mondja nevetve. – De ma már el tudok úgy menni, hogy egy hátizsákkal elindulok és önellátó vagyok.

– És ezt a részét is élvezed?

– Nagyon fontos a számomra. Legutóbb közvetlenül azután voltam kint Nepálban, miután az a nagyon sok ember meghalt. És egyedül, mert lemondta az utat, akivel mentem volna. Nagyon féltem. Másról se hallottak tőlem a barátaim, csak hogy rettegek. Rettegek mindentől. Rettegek a lavinától, rettegek a hótól, a hidegtől, éhen halok, nem lesz kinek szólni, és így tovább. És akkor mégis úgy mentem ki, hogy szinte teljesen biztos voltam benne, hogy túlélem, mert olyan felszereléseket vittem magammal és annyi kilót… Na jó, azért a súly az mégiscsak túl sok volt. A végeredménye ugyanis az lett, hogy alig tudtam megmozdulni, amikor megérkeztem.

– Társul mindehhez egy szabadság, vagy függetlenség iránti vágy is?

– Igen persze!

Ekkor Zsolt, aki eddig inkább csak csendes megfigyelő volt, szintén beszáll a beszélgetésbe: – Lényegében a munkád teremti meg annak a lehetőségét, hogy azt csináld a szabadidődben, amit igazából akarsz?

– Nem! Számomra nagyon fontos, hogy szeretem a munkámat! Egyáltalán nem teher. Sőt, az sem teher, hogy elviszem a természetbe is az iPad-emet. Vagy, hogy így megyek be dolgozni – mutat a biciklis sisakra és a sport hátizsákra. – Szabadnak érzem magam a munkámban, számomra nincs ilyen határ, hogy a munkám teremti meg a lehetőséget a természetre és a természet meg kipihentet a munkámból. Nagyon szeretek mind a kettőben benne lenni, egyszerűen csak egyik sincs meg a másik nélkül.

– Nagyon érdekes, amit mondasz, mert pont ez fogalmazódott meg bennem, hogy vajon van-e olyan hiányérzeted a mindennapokban, a munkádban, amit csak a természet pótolhat?

– Nincs – vágja rá Éva. – Egyetlen van, a félelem. Az van, és azt szeretem benne. A teljes kiszolgáltatottságot, amit leginkább a természetben tudok megélni.

– Éppen ez lett volna a kérdésem, hogy mi az, amit a természet ad? – lendítem tovább a beszélgetés menetét ezzel a túlságosan is egyszerűnek ható kérdéssel, de Évának ennyi is elég, hogy értéket varázsoljon:

– Ezt. Az alázatot. Hogy helyre tesz. Azért járok túrázni, mert ha fázom, akkor rájövök, hogy atyaúristen milyen kényelmes a lakásom, mert nem fázom! Vagy mennyire hihetetlenül jó, hogy kényelmes a kabátom, és nincs szükségem nyolc kabátra, mert ez az egy… szóval, hogy… de ezt tényleg csak ott élem meg! Ez nekem így anyagilag is megéri, mert elmegyek, ami ugyan sokba kerül, de utána rájövök, hogy sokkal kevesebbre van szükségem a hétköznapokban. Legszívesebben megosztanám az élményt a legtöbb emberrel körülöttem.

– Ez neked egy…

– Misszió? Mondjuk a munkámból adódóan, meg trénerként és vezetőként is azt szeretném közvetíteni, hogy ne az legyen, hogy dolgoznak és kimenekülnek valahova. Inkább próbálják meg megtalálni az egyensúlyt a kettő között. Arra törekedjenek, hogy az életük különböző szinterei egészítsék ki egymást, támogassa őket egy teljesebb élet felé. Például ha nincs időd eljárni sportolni, mert nem tudom… olyan az életed, akkor leszállhatsz egy megállóval előbb és begyalogolhatsz a munkahelyedre. Nem kell nagy változás, és egyébként sem mindenki teheti meg, hogy kicsekkol egy egész hónapra. Nekem szerencsém van, mert ilyen környezetben dolgozom és támogatnak.

– Azért kérdezem, mert érdekelne, mi az amit üzenni tudnál, mi lenne az, amivel meg tudnál mutatni, hogy micsoda értékeket hordoz ez az út, amelyet te választottál.

– Nehéz, mert valójában akkor tudsz eljutni oda, hogy a lemondás már nem veszteség, hanem érték, amikor már van miről lemondanod. Én például le tudok mondani az autóról, mert ez egy döntés, nem egy hiány. Vagy le tudok mondani a négy kabátról, mert ugyan meg tudom vásárolni, de már jobban értékelem a tárgyaktól mentesebb életem, mint a divatot. Szóval nagyon nehéz az én oldalamat megosztani olyasvalakivel, akinek ez nem egy döntés, hanem egy kényszer. Ő nem így fogja megélni. Évekig éltem norvégokkal. Náluk nem éreztem a különbségeket amikor kint voltak a természetben. Norvégiában azt hiszem, hogy társadalmi helyzetétől függetlenül több ember vágyik a természetbe. Náluk persze van egy általános jólét e mögött, és ha kijönnek abból a jólétből, akkor elég nekik a kevesebb is.

Ha tetszett a beszélgetés első része és méltónak tartod a megismerésre, akkor kérjük oszd meg ismerőseiddel, barátaiddal! Talán van olyan közöttük, akiben éppen Éva története ébreszti fel a kalandvágyat…

[sgmb id=1]

Ne maradj le a folytatásról sem, kövesd Facebook oldalunkat!

[reveal color=”orange-lite” title=”a szerzőről” ][imageeffect type=”shadowreflection” align=”alignleft” lightbox=”no” width=”160″ height=”160″ alt=”Papp Zoltán” url=”http://www.gondolatbank.hu/wp-content/uploads/2016/07/PappZoltan.png” titleoverlay=”yes”]

Szeretem a szövegírást. Szeretem, ahogy megszáll az ihlet, felkap a forgószél, s szinte szavanként törlök vissza, mert a gondolatok örvényében jobbnál jobb kifejezésekkel ajándékoz meg a Fennebbvaló, míg kellően szerethető nem lesz az alkotás. Hálás vagyok, hogy anyanyelvemnek tudhatom a magyart, ezt a hihetetlenül gazdag csodát. Nem tudom, hogy mindennek van-e bármilyen köze ahhoz, hogy atyai nagypapám és nagymamám is hivatásos újságíróként tájékoztatta a nagyérdeműt a világról, s hogy három nagyszülőm is megajándékozta egy-egy könyvvel az utókort. De, én nem vagyok profi, csak élvezem, ha adhatok. Ha egyike lehetek azoknak, akik közvetíthetik a csodákat. Köszönöm, ha szeretitek!

[/reveal]