Kezdőlap Indulj innen
Portrék Értékfeltáró interjúk
Események Beharangozók és beszámolók
Fotónovella Egyperces történetek
Életképek Bulvármentes csemegék
MagazinMi ez és miért csináljuk?

2020 margójára

7 perc

Szerző: Speier Vikó

2020 dec. 30.

Mindig úton vagyunk valahova. Néha pedig olyan elszántan menetelünk előre, hogy közben elhomályosul, miért is indultunk el tulajdonképpen. Majd célba érünk, s megérkezvén kétkedve nézünk körül, hogy tényleg ezért dolgoztunk olyan keményen?!

2020 eleje számomra pont ilyen volt. A frissen megszerzett diplomámmal a kezemben és egy kecsegtető multis karrierpálya kapujában állva megtorpantam egy pillanatra. Valami hiányzott a képletből: a gyermekkori alkotó énem.

Aki mindig felnőtt akart lenni, hogy világmegváltónak hitt terveit ne húzhassák keresztbe olyan egyszerű mondatokkal, mint az „Ehhez még túl kicsi vagy!”.

A felelősséget inkább inspirálónak, mintsem tehernek éreztem már fiatalon is – bár a magam 24 évével még azért most is annak mondhatom magam – hiszen a megfelelő tapasztalatokkal társítva ettől kovácsolódtam önállóvá és függetlenné.

Erre pedig a gyermeki dac mellett legbelül azért vágytam mindig, hogy valami számomra fontosat teremthessek. Valamit, ami büszkeséggel tölt el, s nem csak számomra, de mások számára is boldogságforrást jelent.

Egy ideig azonban érlelnem kellett magamban ezeket az érzéseket és gondolatokat, mire elég nemessé váltak ahhoz, hogy fontosságukat magam és a külvilág felé is vállaljam. Mióta az eszemet tudom a biztonságért és autonómiáért küzdöttem, hogy elérjem a vágyott stabilitást. Minden szempontból.

Az év elején pedig már-már kissé ijesztő nyugalommal hátrahagyva a biztosat, gyanútlanul fejest ugrottam az ismeretlenbe. Új egyetem, új szak, új „főállás”. Marketing mesterképzésbe kezdtem, s mellette az irodista mindennapok helyett mellékállású hobbiból „léptettem elő” a fotózást elsődleges hivatásommá.

Álommunkahely, flow, önmegvalósítás, rugalmasabb időbeosztás. Túl szép, hogy igaz legyen nemde?

Pedig már egészen kezdtem belejönni, mikor a tavaszi karantén behúzta a kéziféket és elkente a mindig fülig érő mosolyom. Költözés haza vidékre. A stúdiónkban a roló 2,5 hónapra lehúzva. Csodás szakma a fotózás, de nálunk sajnos nincs home office. Mondanom sem kell, nem így terveztem a „big jump”-ot, bár idén ezzel kétségkívül nem voltam egyedül.

Tavasszal az egyetemi teendők kellőképp lekötötték az energiáim. Az igazi lelki mélyrepülés csak azután következett, hogy nyár elején végeztem a vizsgákkal, s a kijárás is szabad lett. Nem úgy az emberek lelke, mely csak fokozatosan engedett fel.

Ez alól az enyém sem volt kivétel. A lassulás és a csönd nem mindig voltak szívesen látott vendégek. Látogatásuk kíméletlenül átformált testet és lelket, mely jóleső aligha volt, ám legalább némi megvilágosodást is hozott magával.

Nem onnan folytattuk, ahol a karantén előtt abbahagytuk, hisz nem tudtuk, de talán nem is akartuk volna. Az új koordináta rendszerben azonban sokszor nem találtam a fogódzkodókat. Néha magamat sem tudtam hova tenni, hát még másokat…

Kellően frusztrált ez az állapot, hiszen az addig magától értetődő lendületem és lelkesedésem az alkotói válságom útvesztőjében rekedt. Az idei nyár ebből adódóan kicsit langyosra sikerült. Rengeteg olyan dologra kerítettem sort, amire korábban sosem volt időm, mégis úgy éreztem, sodródom.

Ennek köszönhettem viszont, hogy egy kollégámat beugrós fotósként helyettesítettem egy katonai ötpróba versenyen a Honvédban. Amilyen megfontolt és tervezős típus vagyok, gondolhatjátok, hogy az esemény előtt 1 nappal történő spontán felkérés és a rendezvényfotózás műfaja mennyire feszegette a határaimat.

Nem tartom magam egy túl hirtelen embernek, fotózás terén is inkább a művészibb témákat érzem sajátomnak. De végül igent mondtam, hisz végül is ráérek, mit veszíthetek?!

Elvárások nélkül indultam a napnak, s a sors iróniája, hogy éppen a versenyen ismerkedtem meg azzal a kivételes férfival, aki azóta az első számú támaszommá és társammá vált. Akinek az érkezése egyensúlyt hozott a legnagyobb bizonytalanság közepette is. Ezáltal különös bizonyosságot nyert az a megfigyelésem, hogy a hivatásom kiváltképp értékes emberekkel hoz össze, amiért nem győzök elég hálásnak lenni.

A nyár vége szakmai fordulópontként is bevésődött az emlékezetembe, ugyanis Bánhalmi Norberttől kölcsönkaptam tesztelésre egy Olympus E-PL7-es fényképezőgépet. Ez a kis masina rántott ki a gödörből, melynek történetéről részletesen a MILC CLUB oldalán megjelent cikkemben meséltem.

Megérte kilépnem a megszokás árnyékából, mind emberként, mind művészként. Az pedig, hogy ezáltal egyben az Olympus Mintabolt befogadó közösségének is részévé válhattam, már tényleg mindenek a teteje.

Ismerős érzések fogtak el, mintha hazaérkeztem volna. Olyan emberek közé, akik szakmai és emberi erényeikkel egyaránt inspirálnak, ugyanakkor egy percig sem félek a társaságukban az egyszerre komoly és bolondos önmagamat adni.

Ez a fesztelen légkör már a Fotósviadalon is magával ragadott, a Medvesi Fotós Maraton pedig még ezt is képes volt felülmúlni. Ezek a közös élmények biztosítottak afelől, hogy egy ilyen rendkívüli évben kovácsolódott csapat biztos kapaszkodót nyújt majd a legnagyobb viharokban is.

Hálával és köszönettel tartozom továbbá mindenkinek, aki a kamerám elé állt idén, s rám bízta azt a felelősségteljes feladatot, hogy a hőn áhított – vagy legalább valamilyen célból szükséges – fotóit elkészítsem.

Sokan visszatérő vendégként kerestetek fel újra és érkeztetek hozzám a stúdióba, míg a legtöbben ismeretlenül szavaztatok nekem bizalmat. Ebből mindig rengeteg hitet merítek, hiszen számtalan más fotós közül is választhattatok volna, Ti valamiért mégis mellettem döntöttetek.

A fotózások mindig jelentőségteljes mérföldkövek – legalábbis én minden felkérésre így tekintek – melyek az élet olykor rögös útját szegélyezik. Számomra pedig óriási megtiszteltetés, hogy egy-egy képpel a nagy pillanataitokhoz, sikereitekhez én is hozzátehetek valamit.

Legyen szó egy pandémia miatt elmaradt harvardi diplomaosztó fotózás pótlásáról, egy új könyv beharangozó cikkéről, egy olimpiai felkészülés interjújának borítóképéről, egy színészi casting portfólióról, egy rögtönzött „karantén koncert” projektről, egy online hirdetési anyagról, egy hétköznapi kültéri sorozatról, amit szeretteiteknek adtok ajándékba, vagy akár egy üzleti portréról, amivel megszerzitek a kívánt állást, vagy büszkén teszitek fel a céges honlapra.

Egy szó, mint száz, ami ebben a rendkívüli időszakban értéknek bizonyult a világ számára, abban továbbra is érdemes hinnünk. Visszatekintve pedig erre a korábbihoz nem fogható, hullámvölgyekben bővelkedő évre, megnyugvással tölt el, hogy amit odaadással és szeretettel teszünk, az sosem vész kárba.

És ezen még 2020. sem tudott csorbát ejteni!

Kövessétek Speier Vikót a Facebook, és az Instagram csatornáin!

További cikkek

Párhuzamok vonzásában

Párhuzamok vonzásában

8 percEgy izgalmas, és rengeteg szálat összekötő múltkutatásban kezdtünk bele, mely emberöltőkkel ezelőttre nyúlik vissza, és napjainkban folytatódik.

bővebben
Top Gun

Top Gun

4 percMindannyian végtelenül hálásak a felhasználók közösségének, és arra biztatnak mindenkit, hogy repüljenek velük 2021-ben is!

bővebben

Pin It on Pinterest