Utazásunk egyik nagy kérdése, hogy mindaz ami szerintünk kiveszni látszik a világunkból, mindaz valóban örökre eltűnik-e a süllyesztőben, vagy vannak-e még, kik átviszik a fogukban tartva a túlsó partra?
Egyáltalán! Van-e túlsó part?
Aztán léteznek-e még pillérei a jó ízlésnek, az erkölcsnek, az etikának, a stílusnak, a kedvességnek, a barátságosságnak, a figyelmességnek, a türelemnek, az odaadásnak, a tisztességnek, a helytállásnak, a kitartásnak, a másokért való szolgálatnak, a másik ember munkája megbecsülésének…,
Jó, jó! Abbahagyom! Kissé elragadott a hév. Elnézést!
Az is nagy kérdés, hogy hiányoznak-e majd mindezek bárkinek? Maradnak-e még, kik hajlandók lesznek alkalmazkodni az együttélés, a társas kommunikáció számunkra egyetemesnek vélt normáihoz?
…kérdések, melyekbe belekapaszkodunk, melyek irányt mutatnak a jó felé törekvő léleknek
Magyar Kurír
Tudom, hogy minden relatív, és manapság már az sem polkorrekt, hogy ezeket a kérdéseket egyáltalán felteszem, ezzel is azt sugallva, hogy szerintem ez lenne az üdvözítő.
De azt is tudom, hogy ez az ember pillanatok alatt hívta elő belőlem valami ősi csodának a felismerését.
Valamit, ami lenyűgöz és elbűvöl.
Nem, nem a
’nekem ez jár’
’ez a minimum’
’ez a dolga’
’részéről ez kell legyen a természetes’
’ezért kapja a fizetését’
típusú hozzáállást váltotta ki, hanem a kölcsönös tiszteletét. Valami ilyesmiért jöhetett létre a vendéglátás, ami belőle is árad.
Művészi karlendítéssel emelte le a poharakat a tálcáról, elegáns, könnyed mozdulatokkal töltötte ki az italokat a kancsóból.
Ráadásul elképesztő rutinnal pontosan ugyanannyi almalé került mindnyájunk poharába, miközben a kancsó is az utolsó cseppig kiürült. Mindezt nem egyszer és nem kétszer.
Magától termett ott, minden szomjas pillanatban.
Tálaláskor udvariasan, de határozott eleganciával kért teret a terítéknek. Mégsem parancsolt tiszteletet. Kiváltotta azt.
Messzebbről szemlélve ott volt a járásában egy egész élet talpalása, az erővel leplezett fájdalom és megfáradtság, a hihetetlen tartás, amivel mindezt elfedni igyekezett.
S, ez a mindent felülmúló erő nem más, mint a szakmája és a vendégek iránti elhivatottság. Ez viszi előre minden áldott pillanatban.
Azt mondták róla, hogy nem lehet megdicsérni. Nem tud mit kezdeni vele. Neki ez az élete. El sem tudja képzelni másként a világot.
Csak nem bírtam ki.
Odamentem hozzá, és elmondtam neki, hogy mennyire csodálom, és hogy mennyire hálásak vagyunk neki. Muszáj volt kezet ráznom vele. Elképesztő zavarban volt. Tényleg nem tudott mit kezdeni vele.
Folyvást arra terelte a szót, hogy mi hogyan éreztük magunkat, elégedettek voltunk-e a felszolgált ételekkel és italokkal, hogy jól érezzük-e magunkat, s a legjobbakat kívánta a továbbiakhoz is.
Ha létezne életműdíj a felszolgáló szakmában, akkor gondolkodás nélkül jelöltetném rá.
A mai világ nem szolgálja a hozzá hasonlók megbecsülését. Valahogy úgy érzem, a Szidónia az utolsó menedék a számára, ahol abban a békebeli környezetben töltheti dolgos életének hátralévő szakaszát, ahová ő tartozik.
Egy letűnni látszó világ egyik utolsó csodája. A magamfajta számára pedig épp a hozzá hasonlók jelentik a lelki menedéket. Hitet adnak, hogy érdemes így élni. Tartsa meg őt a gondviselés még sokáig!
A nevét sajnos egyelőre nem tudtam meg, de amint sikerül, biztosan megírom. Persze tiszteletben tartom a személyiségét és a jogait, csak így olyan méltatlannak érzem, hogy még a keresztnevét sem írhatom le.
Már csak miatta is érdemes ellátogatni a Szidóniába.
Gulyás Eszter, a Magyar Kastélyszállodák Szövetségének elnöke és a Szidónia Kastélyszálló háziasszonya maga is szeretné megmutatni ezt a világot a fiatalabb generáció számára, hogy lehetőségük legyen találkozni mindezzel, megismerni és eldönteni, hogy mit is kezdenek vele.
Köszönöm Csobota-Kis Árpád hotelmentornak és Vadász Péternek, a Peter’s Textil tulajdonosának, hogy mindezt megtapasztalhattam és részese lehetek ennek a kivételes utazásnak!
