Kezdőlap Indulj innen
Portrék Értékfeltáró interjúk
Események Beharangozók és beszámolók
Fotónovella Egyperces történetek
Életképek Bulvármentes csemegék
MagazinMi ez és miért csináljuk?

A talicskától Tom Cruise-ig

5 perc

Papp Zoltán

l

értéktolmács

www.thelifeexplorers.com

Nagy fába vágtuk hát a fejszénket Csobota-Kis Árpád barátommal, akit a Magyar Rendezvényszervezés Aranykönyve a magyar szállodák Gordon Ramsey-jének nevez.

Ramsay 19 évesen elkezdett több időt szentelni a gasztronómia oktatására. Beiratkozott egy helyi egyetemre, amit a rotarysták fizettek neki, hogy szállodaigazgatónak tanulhasson.

Ám mielőtt mesélni kezdünk másokról, bemutatunk különböző cég és élettörténeteket a vendéglátás világából, elviszünk szebbnél szebb helyekre, illik előbb elmondani, hogy kik is vagyunk és honnan jöttünk. Hogy mi közünk a szállodák, éttermek, borászatok és rendezvények világához…

Az is illendő, hogy magammal kezdjem. Koromnál fogva már csak rövid szemelvényekben tudom ezt megtenni, de így talán olvasmányosabb is. Kezdjük is mindjárt az elején!

Tudom, látszik rajtam, de kőműves segédként kezdtem. Sok esztendőnyi harcművészet után ifjonti hévvel toltam a megrakott talicskát a vastag és meredek pallókon. Románcunk azonban nem tarthatott sokáig a malterral, mert gyorsan elszippantottak katonának.

Na, ott aztán a legkevésbé sem állt szándékomban karriert építeni! Szerencsére meg is úszta a vállapom mindenféle krumplivirág nélkül, pedig még a sivatagot is megjártuk együtt. Valami állomásparancsnok voltam, vagy mi a szösz…

Arra mondjuk mindenképpen jó volt ez az időszak, hogy megtanuljunk bizniszelni. Főleg a szovjetekkel. Nem sűrűn állt meg a vonat a Kara-kum felé, de azt mindig nagyon vártuk. Részben azért, mert csak akkor volt idő az óriáskígyó szerelvény végére caplatni a hatalmas ételhordókkal minden egyes személyvagonból, hogy a gázolajos marhavagonban berendezett konyhából elhozzuk például késő este az előző reggelit, hanem azért is, mert ekkor váltották a provotnyicákat (nevezzük utaskísérőnek őket), akik mindig hoztak friss vodkát, amit el lehetett cserélni velük a 68-ban lejárt konzerveinkért.

Mikor végre elfogyott a centi, akkor egy direkt értékesítő cégnél kezdtem dolgozni.

Egy nap gondoltam egyet, és kivonultam a budapesti Flórián térre, ahol egy szál magamban eladtam egy egész IFA teherautónyi hagymadarálót a járókelőknek, mindössze egyetlen óra leforgása alatt. Az esemény nem volt meghirdetve…

Az értékesítői karrierem tehát szó szerint az utcán kezdtem. Vagy inkább a seregben.

Közben éjszakánként egy klubban dolgoztam, ahol mindent IS csináltam. A hajnali friss alapanyagok piaci beszerzésétől a szendvicskészítésen és takarításon át, a neonfények cseréjétől az alkoholmámoros vendégek könnyes búcsúztatásáig másnap pirkadatkor.

Egy alkalommal egy kiszegecselt rockerrel szájkaratéztunk hatalmas hévvel, s amikor már mindketten kifogytunk a szavakból, akkor ütésváltás helyett egyszerűen elnevettük magunkat. Szakadtak a könnyeink a röhögéstől. Mindketten éreztük, hogy mekkora bolondok is vagyunk. Kezet fogtunk, bemutatkoztunk, és békésen elváltunk. Azóta használom a „barátsággal” elköszönést a leveleim végén is.

A vendéglátást is tudni kell elkezdeni, no!

Akkoriban még egyszerűen be lehetett jutni a nagyvállalatokhoz mindennapos használati eszközöket, háztartási tisztítószereket, tisztálkodószereket árusítani.

A raktárban a cégek látogatási sorrendjével ellentétes rendben bepakoltam az árut a Zukba ahogy kell, aztán irány a kolléganőmért, akivel Tom Cruise és Brian Flanagan ‘Koktél’ című filmben tett alakítását megszégyenítő módon adtunk el napról napra mindent egy szálig.

Elképesztő harmónia alakult ki közöttünk már az első pillanatban. A filmbeli szereplőkkel ellentétben viszont akkor még sajnos hiányzott belőlünk a vállalkozói szellem. Tom és Brian ezt kétségtelenül jobban csinálta.

Olyan megmagyarázhatatlan pillanatokat éltünk át, amire azóta is úgy emlékszem vissza, mintha nem is velem történt volta. Az iszonyatos pörgés és hangzavar közepette, a minden irányból egyszerre támadó vásárlók igényeit nem is lehetett volna másként kiszolgálni, csak eszméletlenül!

Miközben egyszerre több vevő igényeit kezeltük, mindig tudtuk (vagy talán inkább éreztük), hogy a másiknak pillanatnyilag mire van szüksége, hogy kiszolgálhassa a saját vevőjét. Mindig éppen azt a terméket, vagy a váltópénzt nyújtottuk, amire a másiknak szüksége volt, és mindig akkor, amikor arra szükség volt.

Ahogy nyújtotta a kezét, már adtam is, ami kell, és ugyanez fordítva. Filmre kellett volna venni, s akkor talán most mi lennénk híresek, és nem Tom Cruise.

Késő délután aztán irány a klubestre bevásárolni, és kezdődhetett minden előröl…

A klubesteket persze ki is kellett plakátolni, ami abban az időben gyanús eseménynek minősült a rend őrei számára. Emlékszem, épp egy április 4. volt, amikor a sétálóutcában motorzajt hallottam, miközben lelkesen ragasztottam a plakátokat egy paravánra. Tudtam, hogy nem lehet más, csak egy rendőrautó. Szabadon távozhattam, de a rendőrök elvitték a maradék plakátot. Nem tudom, hogy mire kelhetett nekik.

Hogy kerültem a multik világába? Egy végzetes baleset volt. De erről már majd legközelebb…

[activecampaign form=1 css=1]

Ha te is ismersz olyan embert, akit méltónak találsz, hogy bemutassuk őt a magazinban, írj nekünk.

[gs-fb-comments]

További portrék

A megállíthatatlan

A megállíthatatlan

Beszélgetés Hoffmann Henrikkel, a Hotel Ózon Residence superior tulajdonos családjának egyik tagjával, kinek lendülete hegyeket mozgat meg.

bővebben
Időutazás

Időutazás

a Bachusban keveredik számomra a nyolcvanas évek bujtori Balatonja, az Andrássy úti villák miliője a XVIII-XIX. század fordulójáról, a budai kisvendéglők kockás abroszos kerthelyiségei a rendszerváltás előttről, s a ma már csak emlékeinkben élő nagymamák fáradhatatlan vendéglátó szeretete.

bővebben
Share This
%d bloggers like this: