– Hát, akkor ez az út fele – álltak meg egy sarkon.
A társaság nagy része bámészkodni kezdett. A város itt is pontosan olyan volt, mint bárhol máshol: házak, kirakatok, a közelben egy kávézó, újságosstand.
– Hogy érti azt, hogy az út fele? – kérdezte egy nő. Sárga esőkabát volt raja, kezében esernyőt tartott, melytől sem az esernyő sem az elsőkabát nem volt komolyan vehető.
– Ez az út fele – vont vállat az idegenvezető.
A sarok kissé piszkos volt. Egy közeli gyalogátkelőhelyen iskoláscsoport tódult át a túlpartra.
– És ezek a házak? Ezek különlegesek? – kérdezte a nő.
– Nem igazán. Általános házak. A város legtöbb lakóépülete akkor épült, amikor ezek.
– Hogy érti, hogy az út fele? – kérdezte egy férfi. Kockás ing volt rajta, fényképésztáska húzta jobb vállát.
– Ahogy mondom. Ha lemérjük városi sétánk távolságát, akkor méterre pontosan ez itt a fele.
– És? – nézett körbe az esőkabátos nő egyre idegesebben.
A csoport többi tagja úgy álldogált az utcasarkon, mint egy kerítésnél megtorpanó birkanyáj.
– Semmi és. Ez az út fele.
– De mit lehet itt látni?
– Nem sok érdekeset. Ezt itt – mutatott körbe az idegenvezető. – Ja, tényleg. A közelben egészen tűrhető hamburgert lehet kapni.
– Hamburgert?
– Aha. Nem világklasszis, de ehető.
– És ezért álltunk meg?
– Nem.
– Akkor miért?
– Mert ez az út fele.
– Ahol semmi érdekes nincs – fintorodott el a nő.
– Nincs.
– De akkor miért álltunk meg, és ne válaszolja azt, hogy mert az az út fele.
Az idegenvezető egy ideig csendben maradt. Nem lehetett eldönteni, hogy a szavakat keresi, vagy azt latolgatja, hogy egyáltalán érdemes-e megszólalnia. Végül mégis beszélni kezdett: – Tudja asszonyom, vannak olyan városok, ahol minden egyes lépésnél valami szépre bukkan az ember. Aztán vannak olyan városok, ahol csak a séta végén látni valami szépet. Vagy éppen a séta elején lesz valami csodálatos. De olyanok is vannak, ahol minden szép, csak alig lehet azokat észrevenni.
– És ez melyik?
– Ja, azt nem tudom.
– Ismét kérdezem: akkor miért álltunk meg?
– Mert ez az út fele. Ez biztos. Hogy ki mit kezd a várossal, és mi tetszik meg neki, azt én nem tudhatom. Olyan különbözőek vagyunk.
– De itt nem lehet semmit kezdeni. Semmit. Ez egy vacak kis utcasarok!
– Ja, az – mosolyodott el az idegenvezető.
– Akkor legalább a hamburgerest mutassa meg!
– Meg fogom mutatni. Úgy is arra megyünk.
– Akkor induljunk!
A kockás ruhás férfi kivette kameratáskájából komolynak mutatkozó gépét és fényképezni kezdett.
– Pillanat! – mondta az idegenvezető.
A férfi eközben fényképezni kezdet. Lekapta a sarkot. A gyalogátkelőhelyet, melyen az előző gyerekcsoporttal egy másik cserélt helyet. Lekattintotta a szemközti oldalt. Az egyre idegesebb sárga esőkabátos nőt, a csoportot, az eget, az autókat, egy pudlit, amint az út szélén éppen a dolgát végzi, egy kerékpárost, egy hamburgert evő munkást, a beton repedéseit, aztán eltette a kamerát.
– Az út fele? – nézett az idegenvezetőre.
– Az út fele – bólintott mosolyogva az idegenvezető, majd emelt hangon folytatta: – Hölgyeim és uraim, akkor indulhatunk tovább, a következő célpontunk egy csodálatos épület…
