Tavaly, amikor az Olympus kiállítással egybekötött díjátadóján beszélgettünk…, Vagy nem is! Koreny Dóra festőművész kiállításának megnyitóján volt Önnek egy zseniális mondata. Arról beszélgettünk, hogy rengeteg lélek jár be Önökhöz, tömegeket vonzanak…
Kedvesek vagyunk mindenkivel. De ez nemcsak ilyen felvett dolog, ezt mondtam ma reggel is a látogatóknak.
A belső öröm kell sugározzon az emberből, ami nem azt jelenti, hogy mindig vicceket mesélünk, meg humorizálunk.
Ennek az emelkedettségnek a lelki gazdagságból kell fakadnia.
Éppen ezért, amikor elmúlik a turisztikai szezon, akkor töltekezni is kell. És ha télen jól töltekezik az ember, akkor nyáron van miből adnia.
Azt hiszem, ezt érzékelik a látogatók a rendezvényeinken, programjainkon.
A nálunk dolgozó turizmus-vendéglátás szakos hallgatóknak is szoktam mondani, hogy
a teljes személyiséget bele kell adni. Szívvel-lélekkel kell csinálni. Nincs olyan, hogy, ez csak egy munka. Ez kérem szenvedély.
Így kell felfognia annak, aki ebben az „iparágban”, vagy inkább művészeti tevékenységben – ahogy én szoktam hívni – akar dolgozni. Akkor lehet eredményt elérni.
Ezért is vagyunk újra itt. És valahogy ezzel volt összefüggésben az a bizonyos mondat is, amit az előbb kerestem. Hogy ezzel a nyitottsággal, odafordulással és szeretettel rengeteg embert vonzanak be, így előbb látják az irányokat, mint akár a marketingesek, hiszen rajta tartják az ujjukat a társadalom ütőerén.
Igen, ez így volt. Pontosan. El is felejtettem már…
Azért van ez így, mert az emberek között vagyunk. Én is be szoktam menni a múzeumba civilben, mint a diákdolgozók. És nekik is szoktam mondani, hogy hallgassanak meg mindenkit. Hallgassák meg, mit mondanak az emberek.
És azért ha nincs COVID, akkor olyan 150 ezer látogatónk van évente, ami már elég jelentős szám, hogy végigtapinthassuk a magyar társadalom szövetét.
A diákoknak is mondtam, hogy aki szociológus lesz, vagy turizmussal akar foglalkozni, az rengeteg tapasztalattal tud innen hazamenni a nyári munka után.
És ezeket a tapasztalatokat aztán hasznosítani is kell.
Pontosan ez az, amiről kérdezni szeretnénk. Hogy az Önök világában, felfogásában és lelkületében mi ez az egész vendéglátás. Hogy hogyan is állnak hozzá. De kezdjük az elején! Segítsen, kérem! Mióta van ez a csodálatos hely az Ön életének a tartós középpontjában?
I. András királyunk óta – egy kicsit visszamegyek a múltba, de csak röviden. Jó?
Szóval, amikor a király a középkorban trónra lépett, első dolga volt, hogy a temetkezőhelyét is kiválassza. Mert akkor a halál sokkal közelebbi tapasztalat volt az emberekhez.
Itt a betegségekre is gondolhatunk, vagy hogy a megszületett gyermekek fele nem érte meg az egy éves kort.
Tehát az 1050-es évek óta áll ez a kéttornyú templom – ennek a román kori változata – itt a Tihanyi-szigeten, majd pedig félszigeten.
Nekem pedig a meghatározó gyerekkori élményem az, hogy bár én ugye győri vagyok – és Győr a világ közepe, szoktam mondani a győrieknek -, de Révfülöpön volt a nyaralónk.
És ha el tetszenek nézni Révfülöp bizonyos pontjairól, illetve a szomszédos Balatonszepezdről is látható a Tihanyi Apátság két tornya.
Nagyon szépen látszik ezen a nyitott völgykivágáson keresztül, amit a félszigetet övező dombok alkotnak.
És akkor még voltak a Balatonon a ’90-es években, a kétezres évek közepéig ezek az egész tavat átszelő hajójáratok. Nemcsak átellenbe, meg a szomszéd faluba.
Révfülöpről Tihanyba három és fél órás út volt. Közben a hajó megállt Balatonakaliban és Zánkán.
És mi minden nyáron átjöttünk édesanyámmal hajóval.
Felgyalogoltunk a személyhajó-kikötőből ide a Tihanyi Apátságba. És akkor ez egy gyerekkori nagy élmény, hogy bejövünk ide a templomba, és ez a csodálatos barokk tér fogad bennünket.
Ez volt az első találkozás.
A második találkozás pedig az, hogy a családommal nagy Bujtor István-rajongók vagyunk, és a Pogány Madonna című filmnek a kezdő jeleneteit itt forgatták a Tihanyi Apátságban.
Na, most ez vicces, meg humorosnak tűnik, vagy egyfajta generációs élménynek – főleg a szüleim számára, akik 60 és 70 év közöttiek –, azonban én közben megismerkedtem Bujtor Balázzsal és rájöttem, hogy ennek sokkal mélyebb tartalma van.
Az, hogy itt készült ez a film, hogy papok, szerzetesek szerepelnek benne az előző rendszerben, amikor gyakorlatilag rekvirálva volt a ház…,
Egy óriási világ tárult ki előttem.
Hogy Bujtor István piarista diák volt, hogy mennyi kötődésük volt az egyházhoz, a hithez, meg a tihanyi templomhoz. Ez egy óriási dolog volt a számomra.
A harmadik találkozás pedig az volt, hogy amikor 18 éves voltam és érettségire készültem és elhatároztam, hogy bencés szerzetes leszek.
A győri bencés gimnáziumba jártam, tehát ismertük belülről az atyák életét, gyengeségeit és örömeit, meg ennek az életnek a kihívásait és küzdelmeit.
Mivel akkor a győri bencés közösségbe nem lehetett jelentkezni, de Tihanyt nagyon ajánlották az atyák, ezért eljöttem ide 2004. augusztus 16-án délelőtt 10 órára. A szüleim nem örültek ennek .
Richárd atyával találkoztam, a korábbi elöljáróval, aki egy igen bölcs ember. Empatikus, nagyon kedves, meg hát nagyon intelligens is. Több nyelven beszél és rendkívül művelt.
Egyébként ő is fotózik, több kiállítása is volt már. Könyveket és verseket is ír. Úgyhogy ez így nagyon inspiráló volt. És hát ez volt a harmadik, vagy mélyebb találkozás.
Akkor döntöttem el, hogy jó helyet választottam.
A szülők pedig úgy nyugodtak meg, hogy aki szerzetes akar lenni, arra nem „aggatják rá” mindjárt ezt a fekete ruhát, hanem fokozatosabb az elköteleződés, ismerkedés.
Az egyetemen latin-történelem szakot kezdtem az ELTE BTK-n, és akkor hétvégente jöttem ide.
Ez így volt két évig, aztán elkezdődött a szerzetesi élet. Amikor az itteni évek befejeződtek, akkor visszamentem az egyetemre tanulni. Elvégeztem még a hittantanári és a teológiai képzést is.
És azóta még jobban a szívemhez nőtt ez a félsziget.
Van itt egy atya, Gellért atya, akivel minden nap bejártuk a félsziget különböző pontjait, amikor itt voltunk.
Nos, ő nagyon közel áll a természethez. Őstermelő papírja is van. Ő készíti a gyógynövény teákat.
A félsziget minden növényét, bogarát, zeg-zugát megismertette velem.
És képzeljék el, egy őszi délutánon a Belső-tó körül sétáltunk a naplementében, 5-6 óra felé. Nos, az olyan volt, mintha egy festményben sétálna az ember, amelyen maga is egy szereplő.
Megigézett a táj. Idehoz, idehúz és ideköt a szívem.
Azóta is úgy érzem, hogy jót választottam, és csak még újabb titkok tárultak és tárulnak fel előttem az apátságról.
Éppen ma mondtam reggel, hogy van egy film az interneten, ’Ítél a Balaton’ a címe. A ’30-as évek végén forgatták Tihanyban. Egyébként nézzék meg majd fotós szemmel!
Van egy jelenet a film közepén, amikor jön a nagy balatoni vihar.
Száz évvel ezelőtt, amikor még nem volt közvilágítás és fényszennyezés, és a vihar alatt még a Hold meg a csillagok se látszódtak a koromsötétben, az orkán erejű szél felkapta a vizet a keszthelyi medencéből, amit aztán vízszintesen csapott az apátság épületéhez.
Csak itt van ilyen jelenség, hiszen a Balaton közepén vagyunk.
Az apátság tornyaiban két nagy petróleumlámpát gyújtottak ilyen viharokkor a balatoni halászoknak, akiknek nem volt GPS, meg más tájékozódási eszköz a kezükben.
Az apátság két tornya praktikus szempontból is tájékozódási pontot jelentett, a fényük meg lelkileg is.
A halászok láthatták, hogy valaki imádkozik értük, gondol rájuk.
Mióta így megismerkedtem jobban a hely történetével elgondolkodtam, hogy akik ezt az apátságot, ezt a templomot ide építették…,
Az, hogy a balatonszentgyörgyi kilátóból, a Balaton délnyugati pontjáról is látszódik az apátság két tornya…
Hogy olyan helyen van a félszigeten belül is, hogy minél több helyről látszódjék a Balaton-medencében…
Ilyet ma nem tudom, hogy milyen mérnöki tudással lehetne elgondolni.
Vagy például most történt meg a királyi kripta feltárása.
Kiderült, hogy az egész épület egyetlen nagy mészkősziklán nyugszik. Ezért nincs egyetlen repedés sem a templomban a földrengés ellenére. Az apátság épületén van, az bazalttufán nyugszik.
Na, most kérdezem én, hogyan történt mindez az 1040-es években?
Röviden tehát így nőtt a szívemhez a Balaton.
A Révfülöpön töltött gyerekkor, meg azóta a helynek egy-egy új csodája csillan fel minden évben előttem.
Akár amikor készültem az idegenvezetésekre, vagy új turisztikai programokat találtunk ki.
A helynek az adottsága és minden paramétere elképesztően vonzza ide mind a hívőket, mind a kevésbé hívő, de ezért a csodáért, a tihanyi élménycsodáért idelátogató bel- és külföldi turistákat.
Így a hitnek a gyakorlása és gyakoroltatása mellé bejön tulajdonképpen egy vállalkozás. A lelkiélet és egy iparág kéz a kézben történő vitele. Ez két foglalkozás egyben.
És hát valljuk be őszintén, hogy az én hitem szerint – és szeretném, hogyha sok vendéglátósnak a hite és a gyakorlata szerint is így lenne – mindkét foglalkozást elsősorban a lélek mozgatja. A szeretetet.
Hogy van ezeknek a feladatoknak, a két szakmának az ötvözése, elválasztása, összegyúrása? Néha ilyen szerepben, néha meg teljesen más, a másik szerepben való lét. Számomra ez fantasztikus és érdekes.
Azzal kezdeném, hogy a rendalapítónk Szent Benedek ugye a VI. század elején élt Itáliában.
És a bencés monostorok, amelyek a népvándorlás hullámai által sújtott Európában kialakultak – mintegy 1000-1200 monostor – dombtetőkön épültek, falak között, mégis a befogadásnak a helyei voltak a kezdettől fogva.
Tehát bárki vándorúton volt, az volt a monostorok feladata, hogy szállást, étkezést, ellátást, orvosi ellátást adjanak neki. Ez van a Regulában, Szent Benedek Atyánk szabálykönyvében.
Hogy minden érkező vendéget úgy fogadjanak, mint magát Krisztust.
Na, most ha egy szerzetesnek azt mondják, hogy minden érkező vendéget úgy fogadjanak, mint magát Krisztust, akkor olyan, mintha a Jóisten látogatna hozzánk, a művelt, kevésbé művelt buddhista, katolikus, jehovista, ateista, öreg, fiatal, nyugdíjas, kínai, magyar turistában.
Ez a hit mozgat bennünket. Ez igazából egy utasítás Szent Benedektől.
Ott van például a nehéz vendég, aki visszaszól. Ugye mindig is mondom, hogy ami a vendégből kijön, az nem nekünk szól. El kell engednünk, nem szabad felvenni.
Ez így van tanárként is, nem? Ha tanárként fölvennénk ezeket, este sírnánk, azt gondolom.
Empátiával-, és a hitünk szerint irgalommal kell tekinteni a turistára, vendégre.
Neki is mennyi gondja van, mennyi terhet hordoz, ugye? Látom én azt?
Ezt mondom itt a fiataloknak is, hogy nézzétek gyerekek! Lehet, hogy szétment a házassága, betegség sújtja, vagy bármi!
Volt ilyen eset, hogy látva ezt az empátiát, elsírta magát valaki, méghozzá egy igen modortalan vendég. Utána mentünk, beszélgettünk vele. Mi a baja, hogyan, miért?
Szóval ez az egyik dolog, ami a Regulából fakad. Ez a fajta összeegyeztetése a szerzetesi hivatásnak-, meg a vendégfogadásnak. És ez rengeteg középkori filmben is megjelenik.
Itt van például ’A rózsa neve’ is.
Jó, másról szól az alaptörténet, de ott is vendégek érkeznek a monostorba. Külön vendégszárny, vendégrész van.
Az apát és a szerzetesek megszeghetik a böjtöt a vendég számára, ha le van gyengülve a vendég. Mert akkor kell neki húst adni, meg rendes táplálékot, amiben van kalória-, meg szénhidrát.
Így alakult ki például a kórház is. Az első kórházak gyógynövény-alapú termékekkel gyógyítottak, hogy a vendégeket, vagy háborúk sebesültjeit tudják ápolni a monostorokban.
Ezek a monostorok nem ilyen kis vidéki monostorok voltak Nyugat-Európában – látjuk most is ezeknek a nyomait -, hanem mondjuk ilyen két-háromszáz fős monostorok.
No, innen ered a mi hagyományunk.
Visszatérve Tihanyra.
I. András király nyilván nem gondolta, hogy itt turizmus lesz, vagy látogatók jönnek.
Annyira nem, hogy az első Tihany falu nem is itt volt az apátság alatt, hanem a XIV. századig a település a mai 71-es út mentén a XII. századi, egyszerű templom mellett volt.
Most majd láthatják, ha mennek Aszófő felé. Ott van egy kis templom. Apáti község. Az volt az első Tihany.
Akkor még ugye teljesen sziget volt a félsziget, és ott keltek át az északi parton és vissza.
A XIV. századtól jött csak ide a falu.
Az idegenforgalom pedig csak a ’60-as években robbant be.
Egészen pontosan 61. június 16-án nyílt meg a Rege Cukrászda, meg a Sport Étterem lent, ahova hajóval hozták abban az időben – az előző rendszerben – az egész Balaton-felvidékről azokat, akik étterembe akartak menni, meg táncolni akartak.
Mert hiszen ezért indult el az éttermi kultúra a dualizmus korában. Nem az étel miatt, hanem a zenés, táncos mulatságok, a cigányzene meg a kultúrprogramok miatt.
A kávéházi kultúra meg Budapestnek az akkori rendkívül szűkös, vagy hát sanyarú lakáshelyzete miatt, mert ugye ott töltötték a napjaikat az emberek a kávéházakban.
Sőt, a posta is oda jött nekik.
Így van, igen. Tehát ’61-től indul be igazából Tihanyban a turizmus. Aztán a szerzeteseknek is kellett ehhez alkalmazkodni.
Mi ebben az isteni gondviselést láttuk.
Ahogy változnak a korszakok, a Jóisten mindig megtalálja, vagy felkínálja azokat az utakat és lehetőségeket, ahogy az embereket el tudjuk érni.
Ma ez az út. Hogy a monostort a Balaton egyik leglátogatottabb településének a közepére helyezte.
Idézőjelben persze, mert régóta itt van, de mint látnivalót mégis csak pár évtizeddel ezelőtt.
Ez óriási feladat számunkra, mert a lelki élet az elsődleges, ahogy tetszett mondani.
Pontosan meg kell tartani az imaórákat, és a közösségből sem lehet teljesen kiszállni azoknak a szerzeteseknek, akik a turizmussal foglalkoznak.
Pedig Önök is nagyon jól tudják ugye, hogy hány órát dolgoznak például egy hotelban-, vagy étteremben.
Nyáron ugye huszonnégyet, plusz az éjszaka – ahogy szoktuk mondani.
Úgyhogy nálunk így eredendően jön ez a vendégfogadás.
Nyilván van ennek egy szakmai oldala, amibe a tálalástól kezdve, a kommunikáción keresztül, az öltözködésig beletartozik minden.
Ezzel 2014 óta foglalkozom a házban.
És mégpedig úgy indult a dolog, hogy 2011-ben megkértek egy rendezvény szervezésére. Ilyen öt-hatszáz fős rendezvény volt itt, Tihanyban.
Nem végeztem ilyen jellegű tanfolyamot, bölcsész vagyok. Viszont sajnos eléggé maximalista ember.
Számomra kritikus, hogy a szalvéta hogy van letéve, kinek a cipője hogy van kifényezve, milyen a vendégek tájékoztatása, ki hogy érzi magát, mi olvasható ki a vendégnek szeméből…
És akkor összegyűjtöttem egy fiatalokból, diákokból álló stábot, akiket több hétig képeztünk. Végül nagyon jól sikerült ez a rendezvény.
Azóta még bálokat is szoktam szervezni. Például Győrben a Bencés Bált, egy ötszáz fős rendezvényt, mindig februárban.
Szokták kérdezni, hogy ez hogy megy rendezvényszervező cég nélkül? Hiszen ugyanúgy van meghívó, van arculat meg minden, ami a marketinges része.
Nyilván én is tájékozódom természetesen.
Szoktam például külföldi bencés monostorokat látogatni, főleg Ausztriában. Ott azért nagyon kifejlett kultúrája van ennek a monostori turizmusnak. Tehát kultúrprogram, ráépülő gasztronómia.
Vagy pont ilyen céllal megyek például jövő pénteken a szentmargitbányai kőfejtőbe is, a Fertő-tó mellé. Tanulmányozni szeretném, hogy hogyan csinálják ezt az opera-étkezés-wellnesst. A wellnesst természetesen idézőjelben, lelki vagy kulturális értelemben értve.
Úgyhogy a tapasztalatok innen vannak.
Tanítok középiskolában és általános iskolában is. Már nagyon sok diákot irányítottam a turizmus-vendéglátós pályára.
Tapasztalatom szerint a mai fiataloknak azt nehéz megértetni, hogy nem a saját kényelmünket keressük.
Nem magamat nézegetem, meg a telefonon húzogatom az ujjaimat, hanem szívvel-lélekkel beleadom magamat.
Nincs olyan, hogy elfáradok – mert én is mondhatnám.
Meg kell csinálni. Meglesz a gyümölcse. Majd pihenünk máskor. De egész lényemet oda kell adni.
Az a baj, hogy nyáron itt a diákdolgozóknál ugye heti egy szabadnap van, vagy kettő. Mindjárt rohan haza a gyerek.
Szoktam is a szülőkkel beszélgetni, hogy engedjék felnőni. Engedjék, hogy hadd legyen önálló a gyerek. Ne akarják mindenáron hazarendelni.
A gyerekeknek pedig mondtam, hogy a pihenőidőben pihenni kell, mert reggel itt kisimult arccal jelenünk meg.
Mindenre figyelni kell. Ez a titka. És ez a maximalizmus a rendünkben is megvan.
Akár, ha megnézik a rend történetét jobban, vagy tudományos téren, vagy egy monostort megnéznek építészetileg, vagy művészetileg.
A francia nyelvben van egy kifejezés, hogy ’bencés munka’ (travail de bénédictin). Ha valami bencés munka, akkor az azt jelenti, hogy jól meg van csinálva. Tehát az felsőkategóriás.
Nyilván Magyarországon volt egy 40 év kihagyás, amikor a Rákosi diktatúrában erőszakkal föloszlatták a Tihanyi Apátságot. Egy picit így a hagyományok megszakadtak-, vagy az utánpótlás, de próbálunk visszaépítkezni.
Igazából azt az alapot amit elmondott, azt nem egyetemen kellene tanítani, hanem ide elhozni azokat a diákokat akik turizmust, vendéglátást kezdenek el tanulni egy nulladik évre.
Mert igazából a lelkületről szól minden. A szeretetről és a lelkületről. És ezzel kellene legelőször átitatódni. Nem megtanulni, nem könyvből olvasni, hanem megérezni azt, ami.
Igen, egy ilyen nulladik év az kellene. Meg a teherbírást fejleszteni.
Akkor végül is nem két szakmáról beszélünk, hanem két, egy tőről fakadó tevékenységről. Hogy működik ez Önnél a mindennapokban? Mondta, hogy szezonális nyilván, hogy nyáron négy óra alvás télen töltődünk, de hogy működik ez az egész?
Igen. Nálunk a monostor napirendje szabja meg az egyes szerzetesek életét. Fél 6-kor szoktunk normál esetben kelni. Az idősebb atyák 4 órakor, mert 4-től 6-ig ők egyénileg imádkoznak.
Ez azt jelenti, hogy a belső udvarunkban köröznek szépen, lassan, rózsafüzért morzsolva, valamilyen szentírási szakaszt ismételve.
A fiatalok restebbek. Mi fél 6-6 óra felé kelünk. Fél héttől negyed 8-ig van az első imádság, utána negyed 1-kor, este 6 órakor és 19:30-kor nyáron. Télen még kettővel több van, tehát akkor hat imaóra.
És ezeket a kereteket meg kell tartani, és a fennmaradó időszakban végzi mindenki a saját munkáját.
Este meg nagyon fontos része a szerzetesi életnek a kötelező lelkiismeretvizsgálat. Mindig mondják, hogy a keresztények bűnközpontúak.
Ez nem igaz, hiszen a lelkiismeretvizsgálat azzal kezdődik, hogy előre sorolom a jó dolgokat és hálát adok értük az Istennek.
Tehát a közhiedelemmel ellentétben az öröm határozza meg a keresztény ember szemléletét.
Nem én találtam ki, az evangéliumban is ez van.
Utána jönnek a bűnök vagy a hibák. Hogy mit vétettem a szerzetestársakkal, dolgozókkal, munkatársakkal, vendégekkel szemben.
Aztán, hogy miből fakadt az a hiba?
Jogos volt-e úgymond, vagy pedig az én idegállapotom, lelkiállapotom nem bírt valamit elviselni. Akkor viszont pont a lelkiállapotnak a javulásáért kell imádkozni.
Ebből a szerzetesi gyakorlatból származtatva éljük ezt a gyakorlatot így imádsággal, napirend megtartásával, Regula-olvasással, Szentírás-olvasással, és ezt próbáljuk átszármaztatni a turizmusirányításba.
És tudni kell bocsánatot kérni. És ez az, ami a mai fiataloknak igen nagy kihívás.
Biztosan száz évvel ezelőtt is így volt, nem mondom, hogy ez csak most érvényes.
De hatalmas öntudatuk van, ami meggátolja őket abban, hogy bocsánatot kérjenek, és elfogadják az építő kritikát, vagy akár kérjék is azt.
Azt még elfelejtettem mondani, hogy tanár akartam lenni az első naptól kezdve, hogy betettem a lábam az általános iskola első osztályába 1992-ben.
Tanítok is általános iskolában és középiskolában is, sőt minden iskolatípusban tanítottam már, mert beugró voltam a környéken.
Megmondom miért.
Működik például itt egy szakközépiskola Füreden, ami korábban borászati volt. A tanárok nem bírtak a gyerekekkel.
Na, most nekem nem megy ez az intőzés, meg fegyelmi tárgyalás. Tőlem ez távol áll. Attól persze még rendet kell tartani. Nem lehet az, hogy akkor most mindent lehet. De módszert kell váltani.
Ezek Isten irgalmára rászoruló gyerekek, akiknek a családi háttere tényleg abszolút ez a deklasszálódott része a magyar társadalomnak.
A srácok írtak a falakra, hangoskodtak, fittyet hánytak a tanárokra.
Első óra után elkezdtem feltenni a gyerekek után a székeket, meg felszedtem a szemetet.
Két hétig nem történt semmi, tehát senki nem segített, észre sem vették. Utána kezdték el kérdezgetni, hogy miért csinálom. Akkor elkezdték ők is feltenni a székeket.
A tanulás az csak három hónap múlva indult meg, de az is hasonló módszerrel csak valahogy megindult.
Tudják, egy szakközépben kreatívnak kell lenni.
Így indult a dolog, és ezek a gyerekek azóta is visszajárnak, pedig a világ veszélyei közepette élnek. Mindenféle káros szenvedély, mindkét szülő lelépett, meghalt, eltűnt, vagy más szörnyűségek.
Úgyhogy én úgy egységben látom az egészet, a tanítástól a turizmuson keresztül, mert ez mind az emberekkel való foglalkozás.
Itt érti meg az ember, hogy az elviselhetetlen turista befizetett egy útra, eljön ide – egyáltalán egyházi célpont van az utazási célpontjai között –, én meg ugye hívő ember vagyok, akkor mondom a Jóistennek, hogy biztosan azért irányítottad úgy, hogy itt valamit kapjon.
Ugye valamit akarsz rajtunk keresztül üzenni neki, vagy meg akarod javítani az életét.
Ilyen hittel kell a keresztény embernek léteznie.
Nehéz az elején elviselni amiket mondanak, vagy ahogy viselkednek egyesek. De a leginkább elviselhetetlen, modortalan fráter is elkezd változni pár nap után.
Ugye van egy vendégházunk, így most már nálunk is vannak szállóvendégek az apátságban.
Volt egy férfi, aki az éjszakai csend hangjai programunkon – ahol két órát csöndben kell lenni – bekiabált, hogy miért kell csöndben lenni. Ott kezdett el veszekedni a programon.
Utána egy hétig minden nap eljött misére. Előtte sosem járt templomba.
Ez húsvét előtt volt. Aztán a húsvéti feltámadási szertartáson is itt volt. És utána elsírta magát, hogy hát így soha senki nem válaszolt neki, meg hogy ő egy dühös ember, akinek tönkrement az élete, mi pedig hajlandóak voltunk utána menni, meg foglalkozni vele.
És ezt kell a dolgozóknak is elmondani. És bocsánat, de akkor mondom a másik oldalát! Ők pénzt is kapnak ezért. Tisztességes fizetséget. Tehát még amiatt is megtehetik, hogy kedvesek, meg szeretetteljesek.
De amikor meghalunk – mert kórházba is járunk betegekhez, szóval teljes a spektrum – akkor következő a helyzet: ott azon az ágyon csak a jócselekedetek fognak megmaradni.
Ez van. Ezt láttam mindenkinél. Több száz embernél. Csak ez marad meg. Tehát már csak ezért sem szabad csak ilyen munkának tekinteni.
A turizmus az emberek nevelése. Egy iskola. A boldogság egyik akadémiája, terjesztője. Hogy örömet adjunk az embereknek. Így kell hozzáállni.
A Csobota-Kis Árpáddal és Vadász Péterrel, a Peter’s Textil tulajdonosával a HORECA szektorban tett utazásunk egyik igen különleges állomása Tihany.
Egyfajta kiindulás és megérkezés is egyben. Egy békés kikötő.
Hamarosan folytatjuk Barkó Gábor Ágoston atyával a beszélgetést. Köszönjük, hogy velünk tartasz!
