Bennünk csendül a dallam

Amint felértem a tetőtéri szobába, megpillantottam ahogy a kislányom a holdfényben ülve árnyékhegedült. Valami ekkor születhetett meg benne. Számomra legalábbis ekkor tört a felszínre, s vált örök emlékké.

Azt nem mondom, hogy nem örökölhetett semmi művészi vénát vagy hajlamot. De nem egy tipikus művészcsaládba született, amely kijelölhette volna az útját, vagy ahonnan meríthetett volna bármi ihletet.

Ez, akkor és ott csakis Ő volt.

Egy darabig nem is szolgálta semmi az álmát, mígnem egy nap az általános iskolai osztályfőnöke a kezünkbe nem nyomta egy neves zeneművészeti iskola jelentkezési lapját. Azt mondta, hogy annyira jó a gyerek hallása, hogy ő a hegedűt javasolja. Márpedig a hegedű tökéletes hallást igényel.

A tanárnő egyébként maga is csellista, zenekari tag és énekkarvezető, ezért hittem abban, amit mond. Ráadásul ő nem is tudott az árnyékhegedülésről…

A meghallgatás számomra is varázslat volt. Már az iskola patinás épülete is rabul ejtett. Mint egy évszázados kastély, mely lázasan készül a hercegnő esküvőjére. Mintha minden terméből egyszerre szóltak volna a hangszeres próbák csonka dallamai. És talán így is volt…

Látod azt a lyukat? – kérdezte az egyik tanárnő a húrok melletti ’f’ alakú résre mutatva a kezében tartott hegedűn. – Ott bent lakik a lelke! – Hát kell ennél több misztérium egy gyermek lelkének? Hisz még engem is rabul ejtett.

Felvették. Mondták, hogy évekig kínszenvedés lesz hallgatni a macskanyúzásra hasonlító zajt, de esküszöm, hogy boldogan hallgattam azt is! Ráadásul nem is tartott évekig.

Olyan tanítót kapott, melyről csak álmodni lehet. Hihetetlen számomra, hogy a mai világban még van ilyen. Már az is művészet, ahogy tanít. Ámulattal csodálom mindig.

Egy ideje mindketten terveztük, hogy elvisszük a kislányomat egy hamisítatlan hegedűkészítő műhelybe, melynek atmoszférája még magában hordozza a régmúlt idők világát, s ott ül még az öreg mester a fáradt lámpa fényében a szemüveggel az orrán, maga készítette szerszámokkal faragva, formálva az íveket.

Ma van a kislányom születésnapja. A tanárnő most anyai örömök elé néz, de kaptam tőle egy címet.

Nem árulom el, hogy hova is megyünk. A lányom nem is kérdez. Bízik bennem, mint mindig. Még arra sem kérdez rá, hogy miért visszük a hangszerét.

Korábban érkezünk, kicsit még beszélgetünk az autóban, mielőtt odasétálnánk. A ház falán egy hatalmas hegedű rajzolata. Erre azért felfigyel, de épp csak megemlíti.

Becsengetünk. Pont olyan szemüveges, ősz hajú bácsi lép ki az ajtón, mint amilyet elképzeltem. Int, hogy lépjünk beljebb.

Először egy váróféleségbe terel, még egy kis dolga van. De nem unatkozunk. A falak és a vitrinek tömve oklevelekkel, hangszerekkel, képekkel, mindenféle kincsekkel. Nincs is elég időnk felfedezni.

Hagyom, hogy az öreg kérdéseire a kislányom válaszoljon. Kap egy kis dorgálást, hiszen ha szereti a hegedűt, akkor hol marad a sok gyakorlás?!

Mentegetem, hogy nem volt könnyű az élet mostanában, miközben tudom, hogy az elhivatott tehetség a szőnyegbombázás alatt is szenvedélyesen gyakorol.

De én nem várom el, s nem látom bele Niccolò Paganinit. Csak csendesen örülök, ha az okosvilágban valami olyasmit szeret, amely a lélekből fakad.

Nem bánom, ha nem tölti meg a Carnegie Hall-t. Tartson ameddig tart, ha szívből és szeretettel csinálja!

Már beszélgetünk egy ideje, amikor a mester hirtelen az órájára pillant. Bizony elszaladt az idő, s a szentélyt még nem is láttuk!

A lépcső alján jobbra fordulva aztán ott az a sejtelmes félhomály, amely az ember képzeletében él, ha egy öreg műhelyre gondol. Az ajtón különféle lószőrök lógnak, rajtuk levendulacsokor, hogy a molylepkéktől óvja őket.

– Nem egy szálat rágnak végig, hanem keresztbe metszik az összest! Mintha pengével vágnád el – magyarázza az öreg.

A satupadok? Pont mint nagypapámé! Talán egy időből is valók…

Az egyiknél a mester fia szorgoskodik, a másiknál egy öregdiák, a harmadikon húrlábak várják, hogy visszatérjen hozzájuk a mester.

Nekünk késznek tűnnek, de az öreg szerint még nagyon sok a munka velük. Kellően erősnek, mégis könnyűnek kell lenniük, hogy ne fojtsák le a hangot.

– Otthon majd tegyél egy csipeszt a hegedűd húrlábára, és meglátod majd, hogy hogy megváltozik a hanga! – mondja a mester, majd egy fából készült tömböcskét ad a kislányomnak.

Látszik, hogy ebből egy hegedűnyak készül majd, de még faragatlan.

– Eddig szalagfűrésszel készítjük el a munkadarabot, innentől viszont mindent kézzel csinálunk. Már a csiga is benne van, csak le kell bontsuk róla a felesleget. Bizony! A kőben is ott a szobor, a művész csak kicsomagolja – mondja cinkos mosollyal ősz bajusza alatt.

Beszélgetünk még Stradivariról, jávorfáról, hangképzésről, hamisításról, s bennem lassan megfogalmazódik a kérdés: Miért választja valaki ezt a mesterséget?

– Ha én szeretem a fát, szeretek a fával dolgozni, alkotni belőle csuda dolgokat, akkor miért a hangszerkészítés? Miért nem a szobrászat, vagy a bútorasztalosság? – teszem fel a kérdést vendéglátóinknak.

A mester csak sejtelmesen mosolyog, s szótlanul nógatja az ifjabbakat a válaszra. Végül a fia kezdi el mondani:

– Magam is zenész vagyok. Tudom, hogy ez a hangszer mit kell adjon annak, aki majd a kezébe veszi, s másokra hat. Talán csak néhányakra, talán tömegekre. De a fa így tovább él, akár évszázadokat – s dolgos keze közben tovább farag.

– Ebbe lehet beleszeretni! – teszi hozzá az öreg.

– Emlékszem minden darabra – folytatja a fia. – Még a legelső is visszajár hozzám, pedig már vagy 25 éve, hogy átadtam.

A mester közben két félkész hegedűnyakat tartva a kezében egy pillanatra elgondolkodik: –Melyik is volt ezé a tanítványomé? Ja, igen! Ez az! Megismerem – s felfüggeszti a helyükre a darabokat.

Visszatérve a fogadótérbe a mester ajándékokat vesz elő. Egy minihegedűt, s két falinaptárt, melyeken a hegedűkészítés folyamatai láthatók képekben. Valami olasz kiadvány…

Óhatatlanul is észreveszi az ember, hogy sok az olasz felirat mindenütt.

– A bátyám is apám nyomdokait követi, csak ő kint él Olaszországban, Lombardiában, a hegedűkészítés évszázados fellegvárában, Stradivari szülővárosában, Cremonában. Nagyon jó testvérek vagyunk, csak hát ezer kilométer…

Valahogy egy kis csendre int mindez. Még így is, ahogy írom…

Egy hangszerkészítő dinasztia egyik fellegvárában állunk épp a kislányommal. Felfoghatatlan.

Boldog születésnapot, Kincsem!

Kónya Lajos hangszerkészítő mester honlapja ide kattintva érhető el.

Testvére, Stefano Conia honlapja pedig ezen az útvonalon.

A borítókép Kónya Lajos mester honlapjáról származik.

2 hozzászólás Új írása

  1. Világi Mária szerint:

    Potyognak a könnyeim……..

    1. Papp Zoltán szerint:

      Igen, nagyon szép történet. És igaz! 😉

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .