Kezdőlap Indulj innen
Portrék Értékfeltáró interjúk
Események Beharangozók és beszámolók
Fotónovella Egyperces történetek
Életképek Bulvármentes csemegék
MagazinMi ez és miért csináljuk?

Csoda nagy

13 perc

Bolyki János

l

egri borász

https://www.bolykipinceszet.hu/

Az 1552 Boutique Hotel megnyitóján találkoztunk először. Annak a rendkívül összetartó és egymást segítő baráti körnek a tagja, ahová Renáta és Péter is tartoznak.

Hajmási Péter ragaszkodott hozzá, hogy a megnyitón János pezsgője emelje az esemény fényét.

Egyszer egy kedves szakmabeli ismerősöm azt mondta, hogy ha a borász személyét szereted, akkor a borait, vagy a pezsgőit, párlatait is hajlamos vagy pozitívabban értékelni.

Nos, nekem az első találkozást az a korty Bolyki pezsgő jelentette, mely ünnepi kísérőből rögtön főszereplőjévé vált a pillanatnak, így az alkotó számomra ismeretlenül vált izgalmassá, érdekessé.

Hajmási Péter csak ezt követően mutatta be Jánost személyesen, akit elsőre nem is tudtam hova tenni.

Mondjuk másodikra sem.

És ez így van jól. Kifürkészhetetlen, megfejthetetlen, izgalmas ember, akinek hatalmas lelke van. Nem bekategorizálható.

Ő a Bolyki.

Bolyki János borász Eger

Második találkozásunkkor szinte egy egész napot szentel nekünk. Kérjük, fogadjátok szeretettel beszélgetésünk első fejezetét!

Mikor János megtudja, hogy Vadász Péter saját textilipari vállalkozást vezet, azonnal keresni kezdi a közös gyökereket.

– Azt hittem, hogy textilesként végeztél – mondja Vadász Péternek.

– Nem. Közgazdász vagyok igazából – válaszolja Vadász Péter.

Vadász Péter Peter's Textil

– Én az első diplomámat könnyűipari mérnökként, bőrösként szereztem, ezért kérdeztem csak – mutat rá a kérdés hátterére János.

És bőrös volt az eredeti végzettséged is? – kérdezi immáron Árpád.

Csobota-Kis Árpád hotelmentor

– Középiskolába is bőrös iskolába jártam igen, de a háttér az igazán izgalmas – válaszolja János.

Édesapám bányamérnök, anyukám közgazdász, de a nagymamám még egészen kisgyermek koromban – ilyen 6-7 éves lehettem- műbőr táskákat varrt, és ma úgy mondanánk, hogy franchise rendszere volt.

Volt egy ember, aki kiszabta ezeket a műbőr táskákat, volt két asszony, aki varrta őket, a nagymamám pedig a környékbeli nyolc-tíz faluban terítette.

Betette őket ezekbe a nagy kötélfülű zsáktáskákba – biztos tudjátok még –, és akkor abból kettőt így teletömött. Nem tudom, belefért szerintem olyan 15-15 darab ilyen táska.

Felült a vonatra és átment Verpelétre, Bodonyba, meg ide-oda.

Ment, amerre a vonat vitte.

Ezeken a településeken pedig megvoltak azok az asszonyok, akiknek átadta továbbértékesítésre.

Biztosan jó üzlet lehetett, mert amikor vele mentem teríteni és beszedtük a pénzt, akkor hazafelé mindig krémest ettünk.

Ugye akkor még nem volt ez a szatyortermelő világ.

Közvetlenül a távolsági buszpályaudvar mellett volt az általános iskola, ahova jártam. Amikor a tanítás után kijöttem az iskolából és jöttek a nénikék, bácsikák a buszokkal vidékről, a környező falvakból Egerbe, akkor hopp, ott is a nagymamám táskája, meg ott is!

Lehetetlen volt, hogy ne találkozzak ilyen táskával.

Először anyukám meg apukám a rendes munkájuk mellett segítettek be a nagymamámnak.

Munka után, mikor anyukám végzett a Vilatiban ahol könyvelő volt, apukám meg ugye a bányában, mint üzemvezető, akkor mentek haza és először nagymamámnak segítettek a táskák készítésében.

Később megtalálták a piaci rést, kiváltották az ipart, és másodállásban kutyapórázt meg nyakörvet kezdtek gyártani.

Mikor felső tagozatos lettem, akkor már én is beszálltam ebbe, meg a nővérem is. Nálunk úgy festett a tévénézés, hogy én közben szegecseltem, a nővérem lyukasztott, apukám és anyukám szabták föl a nagy marhabőr táblákat, és készült a póráz meg a nyakörv.

És akkor apukám vitte a vadászboltokba Miskolcra, Debrecenbe, de még Zalaegerszegre is.

Akkoriban ez nagyon-nagyon dübörgött. Nem tudom, hány százat adtak el havonta ezekből a kutyafelszerelésekből, így már tényleg komoly másodállás lett a vállalkozásból.

Na és akkor azt gondolták, hogy én ezt szeretem csinálni, ami persze nem így volt. Mivel azonban 14 évesen még nem tudtam eldönteni, hogy mi akarok lenni, hova akarok menni, ezért beírattak egy bőripari szakközépiskolába Pestre.

Bőripari technikusként végeztem ott öt év után, ami abszolút zsákutca volt, hiszen a könnyűipar addigra teljesen tönkrement, mire én végeztem.

Nagyon jó általános iskolába jártam itt Egerben, ahonnan csupa eminens gyerek került ki. Közöttük nagyon rossz tanulónak bizonyultam.

Viszont amikor felkerültem a középiskolába, akkor ott meg az egyik legjobb lettem. Mivel a többiek még nálam is rosszabb tanulók voltak.

Bolyki János borász Eger

Az egyetlen érettségiző osztály volt a miénk ebben a bőripari szakközépiskolába, és onnan is csak ketten mentünk tovább.

Ha meg azt veszem, hogy az általános iskolai osztálytársaim közül pedig csak kettőnek nem lett diplomája…

Na, mindegy is!

Olyan szempontból jó volt, hogy Pestre kerültem, mert egy elég tutyimutyi, ilyen kis szerencsétlen gyerek voltam, és ott megedzett az élet.

Nagypofájú osztálytársak közé kerültem, meg igencsak kemény gyerekek közé egy kollégiumba. Akkor így azért az ott az életre nevelt.

Egy év kollégium után a szüleim kivettek, és onnantól albérletben laktam. Tehát tizenöt éves koromtól egyedül laktam. Mondjuk az unokatestvérem a Műszaki Egyetemre járt, és így többet voltam a Schönherz Kollégiumban, mint otthon, az albérletben.

Minden este volt buli. Én meg ugye nem szerettem egyedül lenni. A bejutást segítette, hogy ott volt az unokatesóm, meg hát én már 15 évesen is elég nagynövésű voltam, így nem lógtam ki az egyetemisták közül.

No meg persze, akkor még nem volt olyan szigorú a beengedés sem. Ki-be lehetett járkálni a kollégium 18 emeletén, és mindig akadt egy ágy, ahol el tudtam aludni.

Így egyetemista életet éltem már középiskolásan is.

Mivel nem voltam jó tanuló, így nem tudtam közgazdasági egyetemre, vagy bárhova máshova menni, aminek úgy több értelme lett volna, de hogy legyen valami diploma, akkor ezért jött ez a könnyűipar.

Nem akartam erőltetni, de azért csak jó volt. Olyan szempontból ugyan nem vettem hasznát, hogy a szakmában soha nem dolgoztam, viszont azok alatt az évek alatt is sok ismerőst, meg sok tapasztalatot szereztem, ami szerintem hasznomra vált.

Középiskolában volt két barátom. Az egyikőjükkel a főiskolára is továbbmentem. Neki most hétvégén lesz a születésnapja, megyek is hozzá Pestre.

Nos, nekik kereskedők voltak a szüleik, és hát ők már tizenévesen is úgy üzleteltek, hogy az valami elképesztő. A vérükben volt az üzlet.

– És akkor ott a kereskedői véna erősödött? – kérdezi Árpád.

– Nehéz megmondani. Szerintem nem tudnám megfogalmazni, hogy konkrétan ezt, vagy azt tanultam tőlük. De, valószínűleg hatással volt a velük töltött idő. Biztosan van, amit úgy csinálok, mint ahogyan azt tőlük láttam.

Főiskolás koromban másfél évig együtt kereskedtem azzal a barátommal, akivel most hétvégén is találkozunk. Amikor jött egy mélypont a vállalkozásukban, akkor én azt mondtam, hogy hazajövök.

Hazajövök szőlőt telepíteni.

Érdekes volt, hogy egy évre rá kitalálták, hogy ilyen vastagtalpú cipőt gyártanak. Ezt a holdjárót.

Volt, amit behoztak külföldről, és volt az, amit meg itthon utángyártottak. Ez utóbbit feléért tudták adni, így akik nem tudták megvenni 30.000 forintért az eredetit, azok tizenötezerért meg tudták ezt venni.

Azért persze az se volt olcsó…

Rá egy évre iszonyúan ment. Egy jobb napon egymilliót keresett a barátom.

Mikor felmentem hozzá Pestre és megkérdezte, hogy hova menjünk enni, akkor azt válaszoltam neki, hogy – Ó, hát nekem még a McDonald’s is drága!

Akkor elvitt valami jó helyre, ahol megkérdezte, hogy milyen bort igyunk. Mondtam, hogy nekem teljesen mindegy, úgysem tudom kifizetni.

Azt mondta nem baj, majd ő kifizeti.

A 2008-as válságban azonban tönkrement. Közel harminc cipőboltja volt Pesten, és teljesen lenullázódott.

Érdekes, hogy nekem pedig pont 2008 környékén kezdett el igazán működni a borászat. Akkor meg én mondtam, hogy hova menjünk enni és mit igyunk, mert én fizettem.

– Hazajöttél szőlőt telepíteni. Ez honnan jött? Hiszen a szüleid nem ezzel foglalkoztak. Volt valaki más a családban? Vagy volt telketek, területetek? – kérdezi Árpád.

– Volt egy nagyon picike kis területe a szüleimnek. Ugye apukám a TSZ-ben volt bányászati ágazatvezető. A TSZ-nek volt három bányája. Abból egy intenzívebb, kettő pedig csak ilyen eseti működésű. Apukám azokat vezette.

Akkoriban minden TSZ tagnak volt háztáji szőlője. Mindegy, hogy egyébként mivel foglalkozott.

Egy kis háztáji szőlője mindenkinek volt.

Eleinte egy 800 négyszögölös, később pedig két 800 négyszögölös szőlője volt a szüleimnek. És akkor ebbe a pici kis háztáji szőlőbe bennünket is kivittek. Hát gyűlöltem.

Ez a terület amúgy annyi, amennyit így körülbelül a két ember heti-kétheti egy nap alatt meg tud művelni. 

De azért akkoriban egy Trabantot meg lehetett venni az éves bevételből.

Talán ebből fakadtak az én későbbi téves elképzeléseim…

Amikor elkezdtem 23 éves fejjel szőlőt telepíteni pályázatból, rengeteg hitelből, meg egy kis szülői segítségből, akkor kiszámoltam, hogy az akkor telepített 11 hektár tud 1500 mázsa szőlőt, ha jól megterheljük.

150 forint volt egy kiló szőlő. Kiszoroztam, levontam a művelési költségeket, kijött egy szép nagy kerek szám, és akkor én úgy gondoltam, hogy amikor négy év múlva termőre fordul, akkor nekem semmi más dolgom nem lesz, minthogy október végére leszüretelek, kimegyek Franciaországba egy négy hónapra snowboardozni, és majd márciusban visszajövök metszeni.

Így képzeltem el az életem.

Majdnem így lett…

Amikor termőre fordult 2002-ben a meglévő terület, akkor újabb telepítésekbe kezdtem, és mára huszonhét hektáros a birtok amin gazdálkodom, kilenc dőlőben itt Egerben.

Bolyki szőlőbirtok és pincészet Eger

És a történet még csak most kezdődik. Jani honlapjára is még csak most tévedek fel. Könnyesre röhögöm magam. Mondom, hogy ez az ember megfoghatatlan. De nagyon megszerettem.

Csoda nagy szíve és lelke van. Csoda nagy humora van. Csoda nagy.

Köszönöm Csobota-Kis Árpád és Vadász Péter, hogy megismerhettem őt!

Hamarosan folytatjuk!

Ha te is ismersz olyan embert, akit méltónak találsz, hogy bemutassuk őt a magazinban, írj nekünk.

Facebook Notice for EU! You need to login to view and post FB Comments!

További portrék

Időutazás

Időutazás

a Bachusban keveredik számomra a nyolcvanas évek bujtori Balatonja, az Andrássy úti villák miliője a XVIII-XIX. század fordulójáról, a budai kisvendéglők kockás abroszos kerthelyiségei a rendszerváltás előttről, s a ma már csak emlékeinkben élő nagymamák fáradhatatlan vendéglátó szeretete.

bővebben
reneszánsz ember

reneszánsz ember

Maga tervez és valósít meg mindent. Ételt, fűszerkeveréket, food truck-et, vállalkozást. Lokodi Ákos egy rendkívül kreatív és sokoldalú alkotó. Egy igazi reneszánsz ember.

bővebben

Pin It on Pinterest