Egy magyar asszony élete a hidegháborús Albániában

Régóta nagyon jó albán barátom Tomi Papadhopulli, akivel több évnyi beszélgetés után derült csak ki véletlenül, hogy magyar édesanyjának milyen, nem túl vidám, hazáját érintő történelmi vonatkozású élete volt Tiranában a kommunista diktátor, Enver Hoxha idejében.

Idősebbek még emlékeznek a Kádár korszakban, Nyugat-Németországból sugárzó „Szabad Európa” rádió adásaira, amelyet titokban, kemény büntetés terhe mellett lehetett csak hallgatni sutyiban a „népbutító nyugati zene” sugárzása és elsősorban a rendszer kemény politikai kritizálása miatt.

Talán még kevesebben emlékeznek rá, vagy hallottak esetleg arról, hogy a keleti blokkban is volt egy ilyen, politikailag „uszító”, Magyarországon ugyancsak illegálisan, megbuherált rádiókkal hallgatható kommunista adó, a „Tirana Rádió”.*

Utólag kissé mókás, hogy addig, amíg a „Szabad Európa Rádió” a Kádár rendszert a kemény szocializmusért bírálta, addig a „Tirana Rádió” azért adta a kritikát, mert az albán politikai rezsim szerint Magyarország (is) egy puha nemzet, a magyar elvtársak nem követik a sztálinista kommunizmus útját kellő súllyal.

Nos, történt egyszer, hogy csak úgy szörfözgettem a neten és beleakadtam a Magyar Rádió hangarchívumába, ahol rengeteg hanganyag került digitálisan mentésre, és amelyben kinek – kinek kedve szerint lehet keresgélni.

Teljes nyugalommal kerestem rá a „Tirana Rádió” kifejezésre, gondoltam erre tuti nem dob semmit a rendszer, de legnagyobb örömömre hozta a találat a kommunista Albán rádió jellegzetes szignálját, melyben egy magyarul beszélő hölgy mondta, hogy mit hallunk.

Ezt a kis „találatomat” letöltöttem és megküldtem csak, mint érdekességet Tomi barátomnak, aki azonnal válaszolt azzal, hogy:

Sándor, az isten áldjon meg, hiszen ez az édesanyám hangja!

Mai napig nem tudom, ki lepődött meg akkor jobban, Tomi barátom, vagy én…

Sebesztha Hedvig, Tomi édesanyja fiatalon

Nyilvánvaló lett számomra, hogy a magyar asszony élete nem lehetett hétköznapi. Hogy kerül egy magyar ember Albániába és hosszú-hosszú évekre egy provokatív, politikai rádióba!?

Nos, egy rövid riport keretében Tomi barátom ad választ:

Tomi, a családi neved görög, Papadhopulli, pedig született albán vagy. Honnan indul a családod története?

Apai nagyapám Görögországban született és élt, a két világháború között azonban ott akkor nagyon nagy volt többek között a szegénység, és nagyapa patikus lévén úgy döntött, áttelepül Albániába a jobb boldogulás reményében.

Korcában nyitott patikát, földeket vásárolt, és ekként kezdett itt élni.

Édesapám pedig az orvosi hivatást választotta. Egyetemi tanulmányait Firenzében, Zágrábban és végül Budapesten folytatta (az ’50-es években Albánia még nem zárt be annyira, mint később).

Budapesten az egyetemi évei alatt, 1956-ban ismerkedett meg édesanyámmal, Sebesztha Hedviggel, akivel a házasságkötést követően még 1960-ig többnyire Budapesten lakhattak, Lágymányoson.

Velem egyetemben, mert akkor már megszülettem. Ekkor azonban Albánia „bezárt”, nagyjából 10 évente ha egyszer engedték meg az akkori hatóságok a kiutazást. Még az anyai nagymamám temetésére sem engedték haza édesanyámat.

Hogyan került a Rádió Tiranához édesanyád?

Mivel ekkor szüleim, fiútestvérem és én Tiranában laktunk, a kommunista rendőrség előtt pedig nyilvánvaló tény volt, hogy édesanyám magyar, ezért nagyon hamar kényszerítették arra, hogy magyar nyelven olvassa be a Kádár rendszert támadó és kritizáló „híreket”.

Szó szerint kényszerítették. Önszántából sohasem lett volna a rádió hírolvasója, hiszen egész életében bántotta a tény, hogy neki kell bemondania imádott hazájával szemben becsmérlő szavakat.

Emellett honvágya is volt, de neki a férje és a gyermekei mellett volt helye, Tiranában.

Volt e előnye abból, hogy a rendszer „beszippantotta”, mint a párt kényszerű munkását?

Minimális fizetést kapott, ami jelentéktelen volt és előnyt sem élvezhetett semmiben és sehol.

Köztudott, hogy a keleti blokkban nagyon nehéz volt mindenütt az élet az ’50-es évektől a rendszerváltásig, de Albániában különösen nehéz volt, mert a Szovjetunióval, majd a Kínával történő szakítás után Albánia teljesen bezárkózott, az ország önellátásra rendezkedett be (mint manapság Észak-Korea) ami teljes áru és élelmiszerhiányt okozott, gyakorlatilag nem volt semmi a boltokban.

Édesanyám fogtechnikus volt, ezekben az évtizedekben úgy teltek a napjai, hogy hajnal egy órakor keltünk, elmentem a boltba egy üres üveggel, letettem a bolt előtti a sorba mások üvegei mellé a mi üvegünket és hazamentem aludni kicsit.

Édesanyám 3 órára visszament az üveggel sorba állni, mert naponta csak 1 liter tejet adtak, ha jutott…

Ezután tudott menni dolgozni, majd a munkavégzés után ment a rádióba hetente több alkalommal felmondani a „híreket”.

A fennmaradt időben ellátta a családunkat, mosás, főzés, takarítás, vasalás stb. Mindezt három férfire…

Természetesen mi is amiből tudtuk, kivettük a részünket, de édesapám nem dolgozhatott mindig Tiranában, vidékre is járnia kellett dolgozni, emellett két egyetemen oktatott is.

Én magam is vidéken dolgoztam. Kora hajnalban kellett indulnom keresni minden nap egy teherautót, amivel eljuthattam a vidéki munkahelyre (Albániában lényegében nem voltak járművek, magánkézben egyáltalán nem lehetett, tilos volt, tömegközlekedés pedig minimális volt).

Hogyan dolgoztak akkor a Tirana Rádióban?

Édesanyám szerencsére külső hírolvasó volt. Voltak főállású, magyarul beszélő munkatársak is, de önállóan nem dolgozhatott senki sem. Mindent készen kaptak. Nagyon féltek, mert a hátuk mögött mindig volt egy magyar nyelvet ismerő felügyelő, aki figyelte a munkájukat.

Részlet az 1979-es Radiostacioni című albán filmből

Többségében olyan írásokat kellett beolvasni, amelyek vagy Enver Hoxha műveiből voltak idézve, vagy a kongresszusokról szóltak, de egy időben a Zsenmin Zsipao cikkeiből is voltak idézetek.

A Tirana Rádió korabeli szignálja Heidi néni, Tomi édesanyjának hangjával

Ahol a technikusok dolgoztak, ott is volt egy olyan ember, aki tudott magyarul is meg albánul is. Ő ellenőrizte az albán szöveget. Nagyon kellett vigyázni, mert egy tévedés, egy rossz szó, egy jelentés az ellenőrtől és az egész családnak internálás, vagy kényszermunka járt.

Rendszerváltás után hogyan alakult édesanyád, Hédi néni élete?

1992-ben lehetőségem nyílt a szüleimet Magyarországra vinni. Akkoriban hatalmas különbség volt az albán és a magyarországi viszonyok között. Lakást vettünk nekik és édesanyám a nyugdíjas éveit 2006-ban bekövetkezett haláláig ott töltötte édesapámmal, aki szép kort élt meg. 97 évesen hunyt el itt Tiranában, hosszan tartó időskori betegségben.

A kemény évtizedek kihatottak a szüleid egészségi állapotára?

Érdekes módon, amikor 1992-ben Magyarországra mentünk, készíttettünk egy átfogó vérvizsgálatot biztos, ami biztos alapon, aminek az lett az eredménye, hogy az orvosok tágra nyílt szemmel kérdezték:

Emberek! Maguk honnan jöttek, ilyen tökéletes vérképpel?

Ha a zárt kommunista rendszernek volt bármi előnye, akkor az az volt, hogy nem volt vegyi anyag import, nem volt agrárkemikália, azaz lényegében, bár kényszerűségből, de minden élelmiszer bio volt.

Köszönöm az interjút!

Édesanyád történetét átgondolva, bár szándéka és akarata ellenére lett részese hosszú éveken át a keleti blokk kommunista hatalmasságainak és politikai játszmájának, de tény, hogy beírta nevét a történelembe a hangjával, amit oly sokan vártak nap mint nap, hónapokon, éveken át, illegális rádióvevőket hallgatva Magyarországon.

Remélem Hédi néni nevét sokáig megőrzi az utókor emlékezetében, mint akinek el kellett viselnie az Enver Hoxha rezsim kényszerítését arra, hogy magyar asszonyként a hangját adja évtizedeken át – mint ma már tudjuk – egy alapjaiban bukásra ítélt rezsimnek.

Egyébként a rádióadások sugárzása teljesen értelmetlen volt, a diktatúrának nem volt fontos, hogy a hallgatóknak emészthető volt-e vagy sem a „műsor”.

Terjeszteni kellett Enver Hoxha tanát, a marxizmus-leninizmust, ahogy ő mondta „Albánia volt akkor Európa és világ bástyája, egyedül védte a szocializmust, és a kommunizmus eszméjét”.

Enver Hoxha Teréz anyának is megtiltotta, hogy belépjen Albániába meglátogatni haldokló édesanyját. A diktátor halála után Teréz anya elment Hoxha sírjához és imát mondott érte.

Enver Hoxha az Albán Kommunista Párt megalapítója és a német megszállók elleni partizánháború vezére több, mint négy évtizeden át “boldogította” népét, előbb, mint a jugoszláv Tito marsall legjobb barátja, majd miután Tito szembefordult a Szovjetunióval, akkor mint a Szovjetunió hű szövetségese, aztán, amikor a szovjet vezetőkről is kiderítette, hogy közönséges revizionisták, akkor mint Kína hű szövetségese, majd amikor Kína szóba állt a világimperializmussal az amerikai elnök személyében, akkor már csak, mint a marxizmus-leninizmus egyedüli letéteményese a világon.

Az első albán rádióállomást I. Zog király és Apponyi Geraldine királynő indította el a Tirana önkormányzatának egykori épületében megrendezett ünnepségen.

A Rádió Tirana 1938 november 28-án kezdte meg adását. 1939 április 7-én azonban Mussolini olasz csapatai megszállták Albániát, a rádió adása szünetelt, de Enver Hoxha idején ismét megszólalt. A kis balkáni ország rádiója két tucat nyelven, köztük magyarul is, évtizedeken át osztotta az “egyedül igaz tant” és bélyegezte meg Titót, Hruscsovot, Brezsnyevet, Teng Hsziao-pinget – mindazokat, akik Enver Hoxha, majd utódja, Ramiz Alia szerint elárulták Sztálin emlékét, a nemzetközi munkásosztály ügyét.

Enver Hoxhának nem számított, hogy a kis Albániának mennyi pénzbe kerül a propaganda. A népnek nem volt ennivalója, de a propagandája kitűnő volt. Külön közvetítő állomásokat építettek a kínaiak és Tiranát még a világ végén is lehetett hallani: Amerikától kezdve Argentínáig, Japánig. Még indonéz nyelven is volt adás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .