Eleinte észre sem vette. Vagyis észrevette, de nem törődött vele. Élvezte a látványt, és azon tűnődött, hogy vajon hány másodpercet bírna ki a vízben.
Nyilván egyet sem…
Késő délután volt és köztudott, hogy a hegyek között nem naplemente hanem napzuhanta van. A gondolattól fázni kezdett, pedig rendesen felöltözött a sétára.
A tó tükre rezzenéstelen volt, és ettől megkettőződött a látvány. Egy hegy felül, egy hegy alul. Ha fényképész lenne, most fényképezne, de nem volt az.
Egyedül volt, és az egyedüllét jó esetben őszintévé teszi az embert. Vagy idegessé…
Ő most ideges volt, mert érezte magában az őszinteség fel-feltörő vágyát, és tudta, hogy baj lesz, ha ezek az alvó gondolatok valahogy felszínre bukkannak.
Estére választ kellett adnia. Tehát nemsokára a tó partjáról visszasétál a szállodáig, felballag a szobába, kezébe veszi a telefont, amit jótékonyan otthon hagyott a sétára, és miután felhívta a megadott számot, vagy igent, vagy nemet kell mondania.
Az igen egy irányba viszi majd, és a nem egy egészen másik felé tereli.
Átbámult a másik partra. Igen, ez a baj a jövővel. Olyan, mint a szemközti part. Innen látszik valami, és a tükörkép, képzeletének tükre sem mutat mást, mert hát a kettő egy és ugyanaz.
Csak abban van különbség, hogy a lenti, ha háborog a víz, akkor eltorzítja a fenti képet. De akkor is a fentiből indul ki, azt koszolja össze. Nincs benne semmi, ami új volna, nincs más…
Hát ez egy nagy baromság, futott át rajta a gondolat. Ez úgy, ahogy van, nem igaz.
Nem. A lenti képnek is van saját valósága. Talán nem olyan látványos, de mégis rettentő fontos. Mert olyasmit tartalmaz, amit a fenti kép nem.
A szemközti parttól néhány méterre egy vízben álló cölöp fekete tüskéje meredezett. Ennek nincs párja fent. Ez a kis folt egyedül a lenti képhez tartozik. Fent nincs cölöp. Csak lent.
Csak lent.
És csak akkor lehet észrevenni, ha az ember tüzetesen nézi a képet. Mindkét képet persze.
A nap vad tempóban süllyedt a horizont felé. A szemközti hegynek taréján még maradt egy kis sáv, de onnan is fogyóban volt a fény.
A cölöpöt nézte. Igen. Ezekre a kis jelekre kell figyelnie. Tudatának halvány foltjaira, melyek különbséget tesznek a jövőről alkotott kép és a között, aki alkotta azt.
A kis cölöpök jelentik a gondolatokat, az érzéseket, a félelmeket, mindazt, amitől kissé más lesz lent a táj.
És hogy mit mondanak? Hát annak kiderítésére nyilván kell némi bátorság. Mennyivel egyszerűbb a két képet azonosnak látni? Sokkal.
Aztán észrevette. Az alak ott állt két fa között a parton. Fekete kabátot viselt, mint ő. Talán ő is a szálloda vendége. Talán az a pasas, aki reggelente a mellette lévő asztalnál…
És ekkor meglátta, hogy az alak nem a parton áll. Vagyis a parton, de nem az igazin, hanem a tükörképen: a tükör-igazin. Csak egy tükörkép volt, semmi más, valódi test nélkül.
Az nem lehet… borzongott meg. Mint egy rossz horror.
A férfi ekkor felemelte a kezét és integetni kezdett. Fejjel lefelé persze.
Visszaintett. Nem tudta, hogy miért, de ez tűnt egyedül logikus lépésnek.
Gyere át! – intett újra az alak.
– Gyere te át, ha akarsz – mormolta maga elé. Jól esett, hogy emberi hangot hall. Az sem volt baj, hogy ő adta ki.
A tótágast álló alak újra intett.
Vajon mi lenne, ha átmenne hozzá? Berángatná a vízbe? Nem. Az megint egy hülye horror lenne. Valószínűleg mondana valamit. Valamit a cölöpökről, a csak lent látható képrészletről. Valami sötétet. Igen, biztos valami sötétet.
Az alak tovább integetett.
Oda kellene mennie.
Meg kéne hallgatnia.
Persze. Igen. Meg kell nézni a cölöpöket és meg kell hallgatni a fejjel lefelé integető alakokat.
Igen. Ezt kell tennie.
Igen.
…
Addig várt, míg a nap tompa szürkeséget borított a tájra, a túlpartot és a tükörképet összemosta és szétkente.
Túl késő van, legyintett a tó felé. És hideg is.
Mire a szállodához ért, már az orráig sem látott.
A liftben eldöntötte, hogy igent mond. Jó döntés ez. Ha pedig nem, arról nem tehet. Nem lát a jövőbe.
