Úgy vették meg a házat, ahogy volt. Mosatlan kávéscsésze az asztalon, bevetetlen ágy, ruhák, könyvek, rendetlenség. A halál nem ír előre táviratot. Emailt sem, bár a bácsi valószínűleg nem tudta, hogy mi az.
Napok óta pakoltak. Egy egész életet nagyjából három nap alatt ki lehet selejtezni, és ők már a vége felé tartottak.
Észre sem vették, hogy a hátuk mögött áll valaki.
– Jó sok cuccot halmozott fel az öreg, mi? – szólalt meg valaki a nagyszoba ajtajában. – Persze ki nem. Ha én feldobom a talpam, akkor egy hónapig kell majd utánam pakolni.
– Csókolom – köszönt a lány miközben egy infarktust gyűrt vissza a mellkasába.
– Helló. Én vagyok a Géza.
– Lili.
– Egyedül?
– Nem. A férjem csak este jön. Dolgozik.
– Hát ez se piknik – nézett körbe Géza bácsi.
– Nem.
Az öreg belépett a szobába. Úgy nézett körbe, mintha soha nem járt volna még itt.
– Ismerte a Béla bácsit? – kérdezte Lili.
– Hogy ismertem-e? Ötven évig gyűrtük egymást. Azért költözött ide, mert én a szomszédban laktam. Ez a ház a testvéremé volt. Bagóért adtam oda neki.
– Óh, ezt nem tudtam.
– Hát nem írtam ki az internetre. Maguk oda szoktak kiírni dolgokat, ugye? Felmennek, azt már írják is.
– Igen. Felmegyünk.
– Na. Ez az.
– És milyen volt a Béla bácsi?
– Az öreg? – kérdezte Géza, aki ránézésre legalább tíz évvel volt idősebb, mint a ház volt lakója. – Hát, jópofa.
– Meséljen róla – dőlt egy félig nyitott szekrénynek Lili. Érezte, hogy látogatójának szüksége van erre.
– Hát, a Béla egy csupa szív ember volt. Az utolsó gatyáját is odaadta volna bárkinek. Nem volt jobb nála. Én próbáltam, de nem ment. És rettentő sokat röhögtünk. Az volt a legjobb.
– Vicces volt?
– Az.
– Gondolom – mosolyodott el Lili. – De most… azért van még kivel…
– Röhögni? Van. Mondjuk az a hülye szólhatott volna, hogy elmegy. Meglepett.
– Igen.
– Igen – komorodott el az öreg. – Csak így lelépni. Fizetés nélkül. De legalább gyorsan csinálta. Mondjuk mindig gyors volt… nem is volt nője… nem érték utol.
– Igen. Mindent úgy találtunk, ahogy reggel hagyta. A kalapja, a fésűje, a kávéscsészéje. Minden itt volt. Ez volt benne a legszomorúbb. Az érzet, hogy ő még este haza akart jönni, hogy a tárgyak várták őt. A kedvenc dolgai, a papucsa, a kabátja. Nézze! A sétabotja ide volt akasztva a székre, mintha mindjárt indult volna sétál…
– Ó, hogy a franc essen a vén ördögbe! – hördült fel Géza bácsi. – A botom. Tudtam, hogy ellopta. Biztos voltam benne, de ez a minisátán bemagyarázta nekem, hogy elhagytam. Én meg évekig szidtam magam – mondta, felkapta a botot és már ott sem volt.
Három nap múlva látta újra Lili. A bot ott volt a kezében, mintha azóta nem merte volna letenni. Úgy tűnt, még mindig haragudott Béla bácsira.
Vagy gyászolta.
Ha tetszett ez a kis történet, akkor kérünk látogasd meg Dékány Zsolt és Varga Lóránt közösségi író oldalát, hogy még többet fedezhess fel a világukból! Ha teheted, kérünk támogasd te is Lórántot, aki a fejébe vette, hogy amit szívéből ír, abból meg tud élni a közösség támogatása által!
