Mogyoró

A fotónovella olyan egyperces történeteket mutat be, melyeket egy-egy fotográfus, vagy épp festőművész barátunk alkotásai ihlettek. A történetek lehetnek megtörténtek, vagy pusztán a fantázia művei is. Ezzel is szeretnénk hozzájárulni az értékadó tartalomgyártáshoz.

fotónovella
A kép Dékány Zsolt alkotása. A kép egy Olympus OM-D E-M1 Mark II típusú fényképezőgéppel, és M.Zuiko 45 mm F 1.2 PRO objektívvel készült.

– A kutyámat keresem! – tépte fel a kocsma ajtaját köszönés nélkül Lőrinc.

– Egy tacskó! – tette hozzá gyorsan, mert szükségét látta.

Úgy érezte, hogy a helyiség sárgászöld, súlyos, savanyú levegőjét legfeljebb tömbökben lehetne csak kihordani, magától már elszivárogni sem tud…

Két-három üveges szempár áttetsző pillantása után nem remélt több csodát. Sietve távozott, ahogy jött.

Későre járt már. A metsző szél a bőre alá bújt. Megborzongva húzta összébb magát, ahogy haladt. Csak egy pulóver volt rajta, a kalapot és a kabátot eszébe sem jutott magára ölteni a nagy sietségben.

Lassan eleredt az eső. Már maga sem tudta, hogy hova is megy. Nem is volt jelen. Csak Mogyorót látta maga előtt, ahogy a ropogó tűz előtt fekszik a kandallónál.

Ez az utolsó képe róla. Öreg volt már. Hova tűnhetett? Soha nem kóborolt el sehová, pedig a tacskóféléknek nincs akadály, ha szólítja őket a vad rengeteg.

Lőrinc korábban sosem járta az erdőt, csak mióta Mogyoró hozzá költözött. Pedig itt nőtt fel. A hegy lábánál. Valamikor a dédapjáé volt a szomszédos uradalom. Még ma is ott áll a kastély, de ő még egyszer sem látogatott el oda sem.

Fogytán volt már az ereje a hajnal óta tartó keresgéléstől. Bőrig ázva, s kimerülten vágódott el az úton.

Az ágyában ébredt, de fogalma sem volt róla, hogy hogyan került oda. Gyenge volt és érezhetően lázas. – Mogyoró! – próbált kiáltani, de a torka! …mint aki drótkefét nyelt.

Tompán bár, de mintha lépéseket hallott volna…

Nehezére esett a szoba ajtaja felé fordulni, amely az ágytól jobbra esett.

– Bejöhetek? – szólította egy bársonyos női hang. Nem volt ismerős. Idősebbnek vélte, olyan édesanyja korúnak.

Csak inteni tudott erőtlenül.

A nő beljebb lépett, de Lőrinc még mindig nem látta rendesen. Újra jelzett neki, hogy jöjjön közelebb.

– Márta vagyok – mondta finoman a hölgy. – A nagyapám az ön dédapjának szolgált a birtokon. A második világháború után az uradalmat felszámolták, s a földosztás során a nagypapám kapta meg. Azóta is itt él a családunk.

A nő arcán egy könnycsepp gördült végig csendesen.

– Nem tudom, hogy mondjam el uram! – mondta most már egyre leplezetlenebb szomorúsággal Márta, s közben láthatóan valamit szorongatott az ujjai között.

Lőrinc kinyújtotta lázas kezét, s Márta átadta azt a valamit. Mogyoró bilétája volt a nyakörvéről. Lőrinc úgy érezte magát, mint akiből kifogytak a könnyek, s csak üresen kong benne a mérhetetlen fájdalom.

– Az ön dédapja világhírű tenyésztő volt. Tacskókat tenyésztett. A nagypapám volt a gazdatisztje, s a halála után ő vitte tovább a tenyészetet. Mogyoró is tőlünk származott, de ön nem tudott róla. A felesége lepte meg vele. Emlékszik, uram? – kérdezte Márta szelíden.

Lőrinc, ha próbált volna sem tudott volna megszólalni, így csak bólintott némán.

– A felesége azt remélte, hogy a kutya majd segít önnek visszatalálnia régi önmagához, a természethez és a családjához.

Most már Lőrinc szeme is könnyezett.

Felidézte magában azt a korszakot, amikor megszállottként építette a karrierjét, nem törődve a családjával, s negyven évesen már több gyógyszert szedett, mint egy kórházi beteg.

Mogyorónak eleinte nem örült, de a fáradhatatlan mókamester gyakran nevettette meg, s csábította játékra.

Egyre kijjebb és kijjebb csalta az udvaron, mígnem egyszer átléptek a kertkapun, s Mogyoró féktelen száguldásba nem kezdett, s Lőrinc attól tartva, hogy elveszítheti őt, utánaeredt.

Majd tíz esztendeig járták együtt az erdőt ezután, s a túrákra gyakran a felesége és a gyermekei is elkísérték őket.

Lőrinc otthagyta a munkahelyét, s szabadúszó lett. Gyakran dolgozott otthonról, s a hétvégéket is mindig együtt töltötte a családjával.

Nem keresett annyit, mint korábban, de helyre állt a béke a lelkében, s szép lassan elmaradtak a gyógyszerek.

– Tegnap kaparászásra lettünk figyelmesek – szólalt meg Márta újfent szelíden.

– Mogyoró reszketett a szakadó esőben, az ajtóban állva. Beengedtük, megtörölgettük, de se enni, se inni nem akart. Leheveredett az ön dédapja kedvenc fotelje elé, s elaludt csendesen. Nem kelt fel többé. Hazajött elbúcsúzni.

– De hát itt volt az otthona! – mormolta maga előtt Lőrinc fájdalmasan felindulva.

– Talán csak azt akarta, hogy ön is kövesse. Már nem járt messze tőlünk, amikor önre találtak az úton.

Lőrincből most felszakadt minden fájdalom. Gyulladt torka recsegésével zokogni kezdett.

– Hoztam önnek még valamit, uram – szólalt meg Márta ismét kissé félénken, s egy sétapálcát húzott elő a kabátja alól.

A sétapálcán egy tacskófej simult meg fényesen.

– Az ön dédapjáé volt. A családunk megőrizte önnek. Arra gondoltam, talán…

– Igen Márta,…! Köszönöm!


És akkor még egyszer a kedves kép Dékány Zsolt alkotóműhelyéből. A kép egy Olympus OM-D E-M1 Mark II típusú fényképezőgéppel, és M.Zuiko 45 mm F 1.2 PRO objektívvel készült.

fotónovella
A kép Dékány Zsolt alkotása. A kép egy Olympus OM-D E-M1 Mark II típusú fényképezőgéppel, és M.Zuiko 45 mm F 1.2 PRO objektívvel készült.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .