A kutyámat keresem! – tépte fel a kocsma ajtaját köszönés nélkül.
– Egy tacskó! – tette hozzá gyorsan, mert szükségét látta.
Úgy érezte, hogy a helyiség sárgászöld, súlyos, savanyú levegőjét legfeljebb tömbökben lehetne csak kihordani, magától már elszivárogni sem tud…
Két-három üveges szempár áttetsző pillantása után nem remélt több csodát. Sietve távozott, ahogy jött.
Későre járt már. A metsző szél a bőre alá bújt. Megborzongva húzta összébb magát, ahogy haladt. Csak egy pulóver volt rajta, a kalapot és a kabátot eszébe sem jutott magára ölteni a nagy sietségben.
Lassan eleredt az eső. Már maga sem tudta, hogy hova is megy. Nem is volt jelen. Csak Mogyorót látta maga előtt, ahogy a ropogó tűz előtt fekszik a kandallónál.
Ez az utolsó képe róla. Öreg volt már. Hova tűnhetett? Soha nem kóborolt el sehová, pedig a tacskóféléknek nincs akadály, ha szólítja őket a vad rengeteg.
Korábban sosem járta az erdőt, csak mióta Mogyoró hozzá költözött. Pedig itt nőtt fel. A hegy lábánál. Valamikor a dédapjáé volt a szomszédos uradalom. Még ma is ott áll a kastély, de ő még egyszer sem látogatott el oda sem.
Fogytán volt már az ereje a hajnal óta tartó keresgéléstől. Bőrig ázva, s kimerülten vágódott el az úton.
Az ágyában ébredt, de nem tudta, hogy került oda. Gyenge volt és érezhetően lázas. – Mogyoró! – próbált kiáltani, de a torka! …mint aki drótkefét nyelt.
Tompán bár, de mintha lépéseket hallott volna…
Nehezére esett a szoba ajtaja felé fordulni, amely az ágytól jobbra esett.
Bejöhetek? – szólította egy bársonyos női hang. Nem volt ismerős. Idősebbnek vélte, olyan édesanyja korúnak.
Csak inteni tudott erőtlenül.
A nő beljebb lépett, de Lőrinc még mindig nem látta rendesen. Újra jelzett neki, hogy jöjjön közelebb.
Márta vagyok – mondta finoman a hölgy. A nagyapám az ön dédapjának szolgált a birtokon. A második világháború után az uradalmat felszámolták, s a földosztás során a nagypapám kapta meg. Azóta is itt él a családunk.
A nő arcán egy könnycsepp gördült végig csendesen.
Nem tudom, hogy mondjam el uram! – mondta most már egyre leplezetlenebb szomorúsággal Márta, s közben láthatóan valamit szorongatott az ujjai között.
Lőrinc kinyújtotta lázas kezét, s Márta átadta azt a valamit. Mogyoró bilétája volt a nyakörvéről. Lőrinc úgy érezte magát, mint akiből kifogytak a könnyek, s csak üresen kong benne a mérhetetlen fájdalom.
Az ön dédapja világhírű tenyésztő volt. Tacskókat tenyésztett. A nagypapám volt a gazdatisztje, s a halála után ő vitte tovább a tenyészetet. Mogyoró is tőlünk származott, de ön nem tudott róla. A felesége lepte meg vele. Emlékszik, uram? – kérdezte Márta szelíden.
Lőrinc, ha próbált volna sem tudott volna megszólalni, így csak bólintott némán.
A felesége azt remélte, hogy a kutya majd segít önnek visszatalálnia régi önmagához, a természethez és a családjához.
Most már Lőrinc szeme is könnyezett.
Felidézte magában azt a korszakot, amikor megszállottként építette a karrierét, nem törődve a családjával, s negyven évesen már több gyógyszert szedett, mint egy kórházi beteg.
Mogyorónak eleinte nem örült, de a fáradhatatlan mókamester gyakran nevettette meg, s csábította játékra.
Egyre kijjebb és kijjebb csalta az udvaron, mígnem egyszer átléptek a kertkapun, s Mogyoró féktelen száguldásba nem kezdett, s Lőrinc attól tartva, hogy elveszítheti őt, utánaeredt.
Majd tíz esztendeig járták együtt az erdőt ezután, s a túrákra gyakran a felesége és a gyermekei is elkísérték őket.
Lőrinc otthagyta a munkahelyét, s szabadúszó lett. Gyakran dolgozott otthonról, s a hétvégéket mindig együtt töltötte a családjával.
Nem keresett annyit, mint korábban, de helyre állt a béke a lelkében, s szép lassan elmaradtak a gyógyszerek.
Tegnap kaparászásra lettünk figyelmesek – szólalt meg Márta újra szelíden.
– Mogyoró reszketett a szakadó esőben, az ajtóban állva. Beengedtük, megtörölgettük, de enni, s inni sem akart. Leheveredett az ön dédapja kedvenc foteljébe, s elaludt csendesen. Nem kelt fel többé. Hazajött elbúcsúzni.
De hát itt volt az otthona! – mormolta maga előtt Lőrinc fájdalmasan felindulva.
Talán csak azt akarta, hogy ön is kövesse. Már nem járt messze tőlünk, amikor önre találtak az úton.
Lőrincből most felszakadt minden fájdalom. Gyulladt torka recsegésével zokogni kezdett.
Hoztam önnek még valamit, uram – szólalt meg Márta ismét kissé félénken, s egy sétapálcát húzott elő a kabátja alól.
A sétapálcán egy tacskófej simult meg fényesen.
Az ön dédapjáé volt. A családunk megőrizte önnek. Arra gondoltam, talán…
Igen Márta! Köszönöm!
