Az előző bejegyzésemben a megértéseimnél tartottunk. Hogy kezdtem megérteni az életem különböző sorsfordító pillanatait, döntéseit, folyamatait. Azt, hogy önmagam holtterében éltem eddig az életem.
A születésem történetét például már számos alkalommal olvastam, de csak most értettem meg igazán. Eddig olyan kis ’jópofa’ volt, örültem, hogy anyukám ilyen jól ír.
Csakhogy közben átmentem azon a bizonyos pokoljáráson, és az önismeret olyan vad terepén indultam száguldó utazására, hogy most már könnyeimmel küzdve látom, hogy nem várt gyerek voltam, sőt egyenesen drámának élték meg az érkezésem, ráfázásnak tartottak, el akartak vetetni, a nyakamra tekeredett köldökzsinórtól majdnem meghaltam, s amikor nem akartam megszületni, akkor a doki végül két könyökével anyám hasába ütve taszított a világra.
Akkor sem engedték, hogy tovább húzzam az időt, ahogy most sem hagyta az élet…
Örülök, hogy anyukám mindezt le tudta írni. Szeretettel írta, de örülök, hogy működött nála a tudatalatti. A címben például még kis a-val írja, hogy alkotás. Mint egy egyszerű cselekményt. A későbbiekben a nevemmé teszi: Spontán Alkotás.
És akkor a megfelelési kényszert még nem is említettem, amit szépen hozok, például az írásban is felsejlő anyai mintából, meg persze a későbbi neveltetésemből, szocializációmból is…
Érdekes a láthatás szó használata is anyunál. Hiszen akár egy börtönre is vonatkozhatna, vagy elvált szülők esetére…
Anyukám persze végül teljes felelősséget vállalt értem, és indult is a mintázat, amit én is hűen követtem az eddigi életemben.
A megfelelési kényszer, a hős attitűd, az áldozati szerep, a kapcsolatok gyógyításának kényszere, a bántalmazás, a kapcsolati függőség, stb.
Aztán anyukám egyedül maradt velem, ahogy én is egyedül maradtam a gyermekeimmel.
Anyukám párkapcsolati küzdelmei idejekorán arra ösztönöztek, hogy én jó férj legyek. Mindent el is követtem ezért. Csak épp ezt is rossz mintázat alapján, úgyhogy jöttek a párkapcsolati küzdelmek is szépen, sorban…
No, de ugorjunk egyet vissza!
Még nem voltam négy éves, amikor elhagyott bennünket az apám, és alig múltam negyven, amikor egy hagyatéki tárgyalásra szólító közjegyzői idézésből tudtam meg, hogy már nem él.
Közte semmi.
Mindebből annyi tudatosult az eddigi életemben, hogy nyilván emiatt akartam jó apa lenni.
Jó apa és jó férj. Ez volt tehát a program.
De azzal a kisgyermekkel nem foglalkoztam, aki megszámlálhatatlanul sok alkalommal tapasztotta az orrocskáját az ablaküveghez várva, hogy apa majd a megígértek szerint hazaérkezik. Hozzám. Persze egyszer sem jött…
Fogalmam sem volt eddig, hogy akkor szétrobbant a lelkem. Akkor is.
Az a kisfiú nagyon komolyan sérült. Ismét.
Nem tudatosult, hogy az a kisgyermek tudat alatt azzal nőtt fel, hogy őt hagyták el, hogy ő nem szerethető. És ezért (is) lett szolgalelkű, ezért (is) ment bele játszmákba, ezért (is) magasztalt maga helyett szinte mindenki mást, ezért (is) keresett magának hősöket, ezért (is) akart egész életében megfelelni, ezért (is) akarta gyógyítani minden kapcsolatát, ezért (is) került áldozati szerepbe, lett bántalmazott és mint azzal később szembesültem, bizonyos szinten maga is bántalmazó.
Apám nemcsak bennünket hagyott el, hanem önmagát is. Szerencsétlen alkoholistaként végezte. Viszonylag könnyű volt a döntés azon a bizonyos hagyatéki tárgyaláson. Csak adósságot hagyott rám örökségül.
Meg az eddig fel nem ismert távolságot a vélt és a valódi szeretet között…
Nemrég mesélte anyu, hogy egyszer behívták apámat a budaörsi rendőrségre. Vele tartottunk. Akkoriban bűncselekmény volt a HMK. A rendőr meg is fenyegette apámat.
Ma már tudom, miért nem lehettem soha önmagam, pedig sosem illett rám a kabát, amelyet anyám szüntelenül rám akart aggatni egész eddigi életemben. Tűzzel-vassal meg akart védeni attól, hogy olyan legyek, mint az apám. Nem ellene akart nevelni, csak nem akarta, hogy olyan legyek, mint ő.
Cserébe csak most kezdem feltérképezni, hogy milyen is vagyok én?
Hogy akkor valójában ki is vagyok én?
Hogy miért tárom fel önmagam?
Mert azt remélem, hogy az én történetem neked is adhat. Mert a pokoljárásom óta már vallom, hogy
gyógyítva gyógyulhatunk a legjobban, és tanítva tanulhatunk a legtöbbet.
Ha neked is van olyan személyes történeted, amelyet szívesen megosztanál a világgal négyszemközt, akár név nélkül, akkor írd meg nekünk!
Eljött az idő, hogy mindnyájan leszállhassunk a saját kis körhintánkról.
Szeretettel,
Jámbor
Ha tetszett a bejegyzés, kérjük iratkozz fel hírlevelünkre és még egy ajándékkal is kedveskedünk neked!
