Már tíz évesen is mindössze két dolgot akartam ettől az élettől: írni és utazni. El kellett pár évnek telnie, mire a gimnáziumi irodalomórákon először hallottam az utazás és az útkeresés párhuzamáról.
Ha manapság megkérdezik, mivel foglalkozom, mondhatnám, hogy spanyoltanár vagyok, vagy a közösségi médiára gyártok tartalmat, de istenigazából minden ilyen kategóriát és megnevezést szűknek, szinte fojtogatónak érzek.
Egy olyan anya mellett – és egyszerre hiányában – nőttem fel, aki maga sem illett bele egyik sablonba sem. Sem a tipikus női szerepek, sem a hagyományos értelemben vett érett – és legfőképpen elkötelezett – felnőtt alakja nem volt előttem. Viszont szüntelenül vibrált körülöttem, egy lélekbe maró szabadságvágy.
Mert abban az időben, amikor édesanyám fiatal felnőtt volt, még nem léteztek sem a digitális nomádok, sem a home office. Az, hogy egy nő nem tud azonosulni a családanya szerepével, hanem a világ felé nyitna, egyértelműen annak a jele volt, hogy valami súlyos gond van vele.
Így hát azért mégiscsak megszülettem.
A hívás viszont nem halkult el és anyám hamarosan beleroppant a vágyai és a társadalom elvárásainak folytonos ütközésébe. Minden nappal és minden korty alkohollal szivárgott el belőle az élet.
Csak idő kérdése volt, hogy észrevegyem magamon a hagyatékát. Amikor először megéreztem ugyanazt az égető szükséget, hogy mozduljak, hogy alkossak és keressek, a világ elkezdte visszahangozni, azt, amitől mindig is féltem: “Pont olyan vagy, mint anyád.”
Amikor észrevettem, hogy mennyire nehezen viselem, ha bekategorizálnak, vagy szerepekbe kényszerítenek, elkönyveltem magamban, hogy megtalált a családi átok.
Az egyetem elvégzése után hamar rájöttem, hogy sosem fogok tudni fejet hajtani a követelményeknek. Hogy sosem lesz egy hagyományos értelemben vett munkahelyem vagy főnököm. Hogy nem fogok gyereket szülni és letelepedni. A szerepek egyszerűen leperegtek rólam.
A semmiből felépíteni magad, amikor egyetlen címkével sem tudsz betakarózni, egy hihetetlen magányos és kemény feladat. Mert ilyenkor jelenik meg a kérdés: Ha mindez nem én vagyok, akkor ki, mi és minek vagyok tulajdonképpen?
Az első mentőöv, amibe bele tudtam kapaszkodni, az írás volt. Ha nem is tudtam volna megmondani, hogy miből fogok pénzt keresni, kivel vagy hol fogok élni, a szavak, magukat tájakba, karakterekbe vagy üzenetekbe összerendezve mindig úgy folytak át rajtam, mintha erre születtem volna.
Minden más tükörben csak homályosan, a külvilág szigorú szabályainak repedésein keresztül tudtam magam meglátni. Ez viszont mélyen belőlem jött: az önkéntelen alliterációkban és a könnyed metafórákban végre megtaláltam önmagam.
Habár a képzeletemben egész világokat tudtam életre hívni, a makacs vágy, hogy a fizikai szemeimmel is ismeretlen helyeket lássak és új kultúrákban mártózzak meg, mindig is megmaradt.
Amikor utazni kezdtem megtapasztaltam, hogy a buddhista rituálé hangjai pont olyan spirituális magaslatokba emelnek, mint egy mecset csipke oszlopainak látványa. Hogy bármelyik országba megyek, otthon tudom magam érezni. Hogy minden néppel legszívesebben a saját nyelvén beszélgetnék az irodalmáról, vagy hogy minden egyes kultúrából magammal akarom vinni a legtöbbet, amit mentálisan és spirituálisan nyújtani tud nekem.
Ekkor jöttem rá, hogy nem arról van szó, hogy én ez sem meg az sem vagyok, hogy ide meg oda sem tartozom, hanem hogy minden egyszerre akarok lenni, mindent egyszerre akarok látni, mindenkit meg akarok érteni, mindenhol élni akarok egy keveset és a hab a tortán: mindezekről írni is akarok.
Így hát persze, ha megkérdezik, mivel foglalkozom vagy hol élek, tudok sablon válaszokat adni. Ki tudom tölteni a formanyomtatványokat a bejelentett lakcímemmel és a családi állapotommal. Befizetem az adómat és eleget teszek a kötelességeimnek.
De semmivel nem tudok azonosulni, amit egy vagy két szóban meg lehet fogalmazni és nehezen találok olyan embereket, akik meg tudnak látni annak, aminek érzem magam: semminek és mindennek egyszerre.
Hihetetlen szerencsém van viszont, hogy ebben a korban tudok kiteljesedni, ahol minden sokkal flexibilisebb, ahol már valamennyire meglazultak a korábban kőbe vésett felállások és funkciók. Ahol már nem kell egész életedre elköteleződnöd egyetlen ország, szerep vagy munkakör mellett. Amikor már a művészeket sem csak haláluk után ismerik el.
Most, hogy már önmagammal rendben vagyok, megbékéltem az úttal is és izgatottan várom mindig, hogy merre visz a következő megtett lépés.
Ha tetszett a bejegyzés, kérjük iratkozz fel hírlevelünkre és még egy ajándékkal is kedveskedünk neked!
