…avagy Harold Fry valószínűtlen zarándokútja
„Te drága ember! Felkeltél, nekivágtál a vadonnak és vak hittel megcsináltad! Ha az, hogy úgy találod meg az utad, hogy azt sem tudod egyáltalán odaérsz-e, az nem egy csoda, akkor nem tudom mi az.”
Harold Fry egyhangú nyugdíjas éveit tengeti feleségével, Maureennal egy angliai kisvárosban. Nem csoda, hogy arra sem mindig emlékszik, hogy egyáltalán milyen nap van, vagy éppen hova is tette a telefonját. Egyszer csak egy ismeretlen helyről érkező levél töri meg a szürkeséget.
A levél Queenie Hennessytől érkezett. A nőtől, akiről húsz éve nem hallottak, és akiről egyelőre csak annyit tudunk meg, hogy egykor Harold munkatársnője volt.
Queenie végső stádiumban lévő rákos betegként búcsúzik a halálos ágyából írt sorokkal. Harold nem a szavak embere, de azonnal nekilát a válasznak. Ekkor még csak sejtjük, hogy a felesége talán okkal nem segít a megírásában.
Harold végül a rövidre sikerült levéllel a kezében elindul a közeli postaládához. Majd a következőhöz. És a harmadikhoz… Nem adja át a postásnak sem.
Még nem tudjuk miért hezitál, de láthatóan elindult benne valami. Útközben olyan impulzusok érik, melyek hatására végül megszületik benne az elhatározás, hogy majd nyolcszáz kilométert gyalogoljon tovább Kingsbridge-től a Berwick-upon-Tweedben található hospice házig, ahol Quennie az utolsó napjait tölti.
Egy fiatal lány szavai öntenek belé hitet, hogy amíg ő gyalogol, addig Queenie Hennessy élni fog. Megvárja őt.
„Én gyalogolok, te csak lélegezz!”
Abban a vitorláscipőben és tavaszi kabátban vág neki a zarándoklatának, amelyben a sarki postaládához indult eredetileg.
Ahogy az korunkban lenni szokott, Harold bekerül a hírekbe. Egyre többen csatlakoznak hozzá, így nemcsak a saját életével való számvetéssel ismerkedhetünk meg, hanem kicsit beleláthatunk másokéba is.
Szerencsére a mű kevésbé a szenzációhajhászásra mint kortünetre teszi a hangsúlyt. Inkább talán arra igyekszik rávilágítani, hogy mennyire hiányzik a mindennapjainkban az az érzés, hogy
egyáltalán élünk. Hogy a démonjainkkal vívott csatáinkban néha nyerünk, olykor viszont alulmaradunk.
És hogy milyen fontos a hit, a remény és a szeretet.
„Útközben varázslatos figurákkal találkozik, akik felszabadítják régóta szunnyadó lelkét és benne a reményt. Megrohanják az emlékek: ahogyan először táncolt feleségével, Maureennal, az esküvőjük, az apaság öröme, és miközben emlékezik, lassan megbékül a veszteségekkel, a mulasztásokkal is.”
Forrás: lira.hu
A könyv és a belőle készült film is tökéletes ritmusban bontja ki a menet közben megkezdett történetgombolyagokat. Mindig épp annyi ideig bízza a fantáziánkra, hogy vajon mi történhetett, és éppen annyi szálat indít el, hogy mindig legyen bennünk kérdőjel.
Ha neked is van kedvenc könyved, vagy filmed, mely kapcsolódik a külső és a belső utazáshoz, akkor küldd el nekünk ajánlódat!
Ha tetszett a bejegyzés, kérjük iratkozz fel hírlevelünkre és még egy ajándékkal is kedveskedünk neked!
