Dolgos, teltkarcsú asszonyság volt. A méretes ház egy ablaktalan, kicsinyke lyukában aludt éjszakánként. Olyankor hálóingbe bújtatta habtestét, s hajhálóba rejtette rakoncátlan fürtjeit, melyek talán sosem láttak fodrászt. Mintha valaki egyszer elrendezte volna őket így, s azóta csak a színük változott, mint a nyárvégi tájnak.
Kerek arcának sápatagába csak az apró hajszálerek csordítottak némi színt. Szemei valamikor szőkén csábíthatták a jó öreget, s hogy ő már régen arrébb költözött, nem volt kinek ragyogjanak.
Unokája generációját nem értette, s tán a lánya világa is egyre inkább idegen volt már, ahogy gyorsuló ütemben falta fel a város.
Amikor idejöttek, még kukoricakalász lengedezett a lakótelep helyén, s tücskök ciripeltek a nyáréjszakában. Akkortájt ültethették a nagydiófát, hogy a kis unoka majd messzire lásson a tetejéről.
A kertben két orgonafa fogadta az érkezőt, s szőlőlugasok kísérték az útját. A kerítésnél egresbokor, arrébb zamatos körtefa ontotta gyümölcseit. Itt-ott kapor ágaskodott a zöldségesben, melynek ízeit a kisunoka azóta sem találja.
Az öreg műhely mellett ólak sorakoztak. Valamikor volt itt malac, nyúl, csirke meg minden. Talán erre emlékezett minden egyes délutánon, amikor dolgát lerakva odaült az ablakhoz, s üveges tekintettel bámult ki a szürkületbe.
Gyakran talált rá így az este, ahogy a karos fotelben ülve belső mozit játszott. Nem értett ő már semmit. Csak múlni akart az idővel.
Mint jó cseléd végezte nap mint nap a dolgát, hogy a családnak mindene meglegyen, de övéi voltak ezek a délutánok. Az ebédnél ritkán evett velük, mindig azt mondogatta, hogy ő már jóllakott a gőzzel.
Egy hűvös őszi napon aztán egyedül maradt a kivénhedt kutyával. Ki tudja miért indult ki a házból, de alig pár lépés után elvágódott a mozaikon. A hatalmas, zsemleszín, oroszlánforma kutya kétségbeesetten próbálta a roggyant testet lábra állítani, mint aki tudja, hogy gazdája végzetesen felfázhat, ha itt marad a teraszon.
Utolsó közös útjuk volt ez ebben az árnyékvilágban.
