Hey, teacher, leave them kids alone
All in all, it’s just another brick in the wall
All in all, you’re just another brick in the wall
Beninek és Horningernek már esélye sem maradt, hogy elhagyják az osztálytermet, mert Tyopper tanár úr – akit azért neveztek így a diákok, mert krumpli nagyságú stopperórájával kényszeresen és látványosan mérte az időt, és folyton fröcsögött a szája ahogy beszélt – már vészjósló léptekkel közeledett a folyosón.
Márpedig Tyopper tanár úrnak ezúttal is az volt a feltett szándéka, hogy sajátos módszereivel diktálja az elektrotechnika tudományát a nebulók fejébe. Beniéknek azonban ez alkalommal még a szokásosnál is kevésbé fűlött hozzá a foga, és ha kissé megkésve is, de ezért határozták el, hogy meglógnak.
Mivel a folyosóra már nem mehettek, hirtelen felindulásból a tanterem táblatartó fala mögötti szertárba menekültek azt remélve, hogy annak folyosóra nyíló ajtaját majd nyitva találják, s így cselezik ki az alacsony termetű kopaszodó tanárt, kinek őszes hajmaradványa úgy koronázta körbe fénylő kobakját, mint Julius Caesar fejét a babérkoszorú.
Ám az ajtó ezúttal zárva volt. Beniék ereiben megfagyott a vér, amikor az osztály hatalmas dörejjel vigyázzba vágta magát. Tudták, Tyopper a terembe lépett. Csapdába estek. Tyopper ráadásul előszeretettel látogatta a szertárt az órái közben.
A szertár egy keskeny, hosszúkás terem volt, ahol lámpafény nélkül csupán félhomály uralkodott. Beni egyszer csak egy résre lett figyelmes a szertár tanteremmel ellentétes falán, melyen átszűrődött egy kis fénysugár a szomszédos mosdóból.
A rést valószínűleg a vízvezeték szerelők ejtették, ahogy a mosdó felől kivésték a falat, hogy a csövekhez férjenek. Épp akkora volt, hogy Beni keze élére fordítva átfért rajta.
– Ezt nézd! – suttogta Horningernek.
– Ki tudjuk bontani? – kérdezte halkan Horninger.
– Nem tudom, próbáljuk meg! – suttogta Beni és már mozgatta is az első téglát az ólomcső mellett.
– Vigyázz! – sistergett Horninger, és ügyesen elkapott egy méretesebb vakolatdarabot, megmentve ezzel a küldetést.
Innentől kezdve vállvetve dolgoztak, jókat kuncogva egy-egy kockázatos helyzeten. Közben azért rendesen megizzadtak. Osztálytársaik becsülettel állták a sarat, nem árulták be a két szökevényt. Bár mint Beniék utólag megtudták, többeket kínzott a fojtogató röhögőgörcs.
Tyopper szerencsére semmit sem hallott meg, bőszen köpködte az első sorban ülőket, ahogy az arcukba vágta: MOSFET!
Láthatóan büszke volt rá, hogy valami különlegeset mondott, és ezt a diákok legnagyobb sajnálatára mindezt tetőzni is igyekezett, amikor nem létező angolságával nekiállt a mozaikszót kifejteni.
– Metál Oxájd Szemikondaktő Fild Effekt Tranzisztőr – fröcsögte gőgösen szerencsétlen diákjai arcába, akik jobban figyelték a krumplistoppert mint ő, azt remélve, hogy hamarosan vége gyötrelmeiknek.
Ezzel szemben a hátsó sorokban többen is mély álomba merültek, kihasználva Tyopper viszonylagos vakságát, melyen vastag keretes szemüvege sem igen segített.
Szerencséjükre Tyopper nem hagyta el a tanári asztal dobogójának felemelő biztonságát, így vígan aludhatták az igazak álmát. Beniéknek azonban mindez a közelség már nem volt olyan örvendetes, de szerencséjükre egészen jól haladtak.
Mostanra a lyukat sikerült akkorára tágítaniuk, hogy Beni meg is kísérelhetett átbújni rajta. Először óvatosan átkukucskált, ám a tanórák kellős közepén láthatóan senkit sem szólított a természet, így biztonságban átkúszhattak Horningerrel.
Miután átjutottak, Beni felsegítette Horningert, majd mindketten leporolták magukat, s gumitalpon a mellékhelyiség ajtaja felé vették az irányt. Az lett volna csak a meglepetés, ha ezt az ajtót is zárva találják!
Még dolgozott bennük az adrenalin, s ez óvatos mozdulatokra sarkallta őket. Csak akkor engedtek fel, amikor végre kiértek az utcára. A négyszögletes tér a sörgyári udvarok hangulatát idézte, az ötvenes években épült vöröstégla házaival. Talán három-, vagy négyemeletesek lehettek…
Beninek eszébe jutott, amikor Drscsák papírrepülője – melyet egy oroszórán unatkozva hajított ki a harmadikról egy meleg szeptemberi napon – az iskolával szemközti ház ablakán berepülve épp egy leveses fazékban landolt.
Beni felnézett a házra miközben erre gondolt, s tekintete felkúszott a ház falán egészen a tetőig, majd tovább a fényességes égre. Olyan vakítónak tűnt a magas a proletárvilág mélyéhez képest, hogy szinte könnybe lábadt a szeme.
Szabadok voltak. Legalább erre a kis időre…
