Úgy gubbasztott a teste a templom lépcsőjén, mint egy ottfelejtett kabát, valami ócska utazótáskára dobva. Vállaiba süppedt feje alig volt kivehető. Gondolatai láthatóan máshol jártak.
Szinte csak a lábainál totyogó galamb közelségéből lehettet észrevenni, hogy egy parányi botocskát rágcsál. Egy ceruza volt az. Rég nem látott ilyet a korzó forgataga.
Egyszer csak – mint akit megszállt az ihlet – egy lapos, fekete borítású füzetet húzott elő kopottas zakója belső zsebéből. Épp elfért a markában. Olyan volt, mint amit a nyomozók használnak jegyzetelésre a régebbi filmekben, hogy segítsen nekik emlékezni minden pillanatra.
Felhajtotta a fedelet, s lelkesen írni kezdett a megsárgult lapokra. Elragadtatásában elpattintotta a tűhegyet, s a ceruza így két vonalat húzott minden egyes betűnél.
Legalább egy bicska lett volna nála, mint rendes férfiemberhez illik, hogy kijavíthassa a csorbát. Nem szeretett pazarolni, így nem tépte ki a meggyűrt papírlapot, a szellemképet azonban képtelen volt elviselni.
Ügyesen forgatni kezdte hát a ceruzát írás közben, míg az be nem kopott, s tompábban bár, de újra tisztán kezdett írni. Egyre apróbb betűkkel jegyzetelt, ahogy fogytak a lapok a gondolatai áradatában.
Hűvösödni kezdett, mire végre felnézett a lapokból. Lassan behajtotta a füzet fedelét, s hunyorgó szemekkel felnézett az égre. Egy darabig még ült ott a lépcsőn, s megpróbálta elhinni, hogy tavasz van.
Aztán cinkos mosollyal az arcán elindult, kezében az életét szorongatva.
Ha tetszett a bejegyzés, kérjük iratkozz fel hírlevelünkre és még egy ajándékkal is kedveskedünk neked!
