Lili azt gondolta, hogy szeretni könnyű. Hogy majd az érzések jönnek, és kopogtatás nélkül nyitnak be az ajtón. Nem irányítjuk, hanem megéljük őket. Mintha passzív elszenvedői lennénk a történteknek. Mint magyas tölgyek lengedező lombkoronája, kiket körbenyaldos a tavaszi szellő.
Békésen süppedt a kanapé ölébe. Maga köré csavarta a szőtt szürke plédet, mintha eltüntethetné erős combjait, amiket annyira szégyellt kiskora óta. Gondosan beburkolózva ült meg a csendben, felvéve az érett nő pozíciót. Kicsit beletúrt a hajába, oldalra biccentette a fejét és idétlenül csücsörített a szájával. Válaszra várt. A férfi a mesterkélt szobrászati pozícióból nem vett észre semmit. Csupán maga elé meredve töprengett, hogy mégis mit kellene felelnie. Túl régóta irányította a félelem a mindennapjait. Túl régóta hitte azt, hogy nem képes szeretni. Úgy várta a szerelmet, mint árva gyermek a Mikulást. Remélve, hogy majd a Karácsony, legalább ez a különös ünnep betölti az űrt a lelkében.
Sokáig ült meg a csend így. Lili kezdte kellemetlenül érezni magát. Túl messzire ment ezúttal. Nem lett volna szabad olyan egzisztenciális vadhajtásokról beszélni, mint a szerelem. Mégis mit képzelt mikor azt hitte, hogy a boldogsághoz az is elég ha csak két ember szereti egymást?! De mégis így gondolta. Hiszen hány olyan pár létezik a világon, kiknek a lelkét ólomhorgonyként húzza le a karikagyűrű mindenféle építő érzelem nélkül? Ő nem akart mást, csak ennek pont az ellenkezőjét. Megélni ahogyan a hajnalán kibomló szerelem perzseli bőrét mindenféle kötelesség nélkül. Nem félte a fájdalmat. Sőt, egyenesen vágyott rá. Érezni akarta, hogy él benne a tűz, a szenvedély teremtő lángja. S ha egy szép napon kihunyna ez a láng, akkor is vállalja a boldogság emlékét és az elmúlás okozta karcokat a szívében. Vállalta döntésének felelősségét. A döntését, amit sosem engedtek neki meghozni. A férfi közben arról kezdett beszélni, hogy ő nem akar fájdalmat okozni Lilinek. Mert egy napon biztosan megbántaná majd, hiszen ő nem képes szeretni. Majd pontosan ezután rettenetesen bután hangzik, mikor azt mondja Lilinek, hogy mennyire gyönyörűnek találja. Csak úgy ahogy van. Egyszerűen tökéletes, ahogy ül, ahogy a fej oldalra van biccentve, és még a csücsörítés sem zavarja. Lili zavarban van. Jól esik a bók, de nem tudja jóízűen megélni. Próbálja összerakni a szavakat, rendezgeti őket jobbra, balra. De sehogy sem jön ki a matek. A férfi közben a comjára helyezi a kezét, amíg beszél. Lili nem húzódik el, hagyja megtörténni az érintést. Érzi, hogy elpirul. Próbálná leplezni, de nincs értelme. A férfi valami olyasmit is mond, hogy nyilván rosszul esne neki ha Lili holnaptól más oldalán lötyögne a korzón, mert, hogy neki érzelmei vannak. Bizony. Érzelmei. Mert azokon az éjszakákon mikor egymásba olvadtak ő és Lili, nem lett volna képes máshogyan. Lefeküdni csak úgy valakivel nem tud. De Lili értse meg, hogy nem lehet, nem mehetnek tovább, mert abból baj lesz. Túl bonyolult a boldogság ahhoz, hogy ő most ennek a terhét elvigye. Alig egy éve csak hogy az ex kitette. Neki idő kell. Mennyi? Nem tudja. De majd lesz az a pont, amikor majd tudni fogja, hogy eljött az idő és akkor készen lesz arra, hogy párkapcsolatban funkcionáljon, ahogyan azt kell. Értelmesen. Lili igyekszik megérteni, nagyon is, hogy mikor is jön el az a pillanat mikor a tudat majd szól a szerelemnek, hogy az fáradjon be az ajtón.
„Csengetett, Mylord?”
„Ó igen, most már eldöntöttem, hogy szerethetem magát szabadon. Kérem foglaljon helyet az életemben.”
Valahogy ez sosem így történt Lilivel. Mikor nagyon akarta, akkor valahogy nem teremtetett meg a szerelem. Mikor pedig nem kereste, az kérdezés nélkül szivárgott be az életébe, a testébe, az elméjébe. Nem döntött ő erről sosem. Tagadni persze tagadta már. Mikor a jövő félelmei a múlt szörnyetegeivel paktumot kötnek, nehéz a jelen boldogságában bízni. De amint rájövünk, hogy sem a jövővel, sem a múlttal semmit se tudunk kezdeni, az egyetlen ami számítani kezd az az, hogy a jelent a lehető legjobban éljük meg. Lili valahol sejtette ezt a mély igazságot és azt választotta, hogy együtt rezeg azzal, amit az univerzum éppen ad neki. Így szeretett bele a vele szemben ülő férfiba, nem félve a holnapot. Drága kincsként őrzött minden együtt eltöltött pillanatot, hálát adva a maréknyi örömért amit kettejük csorba története adhatott. S a férfi repült vele, szállt Lili könnyed szellemével. Szerette a lányt, a nőt, a múzsát benne. Az érzelmei miatt érzett bűntudat és a félelem viszont falat húzott kettejük közé. Nagy műgonddal húzta fel ezt a határvonalat, melynek közepében hagyott egy parányi lyukat. Mikor az egó szellemei éppen szunyókáltak, ez volt az a folt, ahol kezét éppen át tudta tolni a fal túloldalára, csak hogy érinthesse Lili arcát. Ilyen pillanat volt most ez a kanapén üldögélés is. Fél kézzel itt, fál lábbal a fal túloldalán. A nő az egyik oldalon szeretve egy férfit, a benne élő félelemmel, s a férfi a túloldalon szeretve a nőt, a benne élő bármi áron való szeretni vágyással.
Odakint éppen esett a hó. A tél csöndjében pihent meg a kép erről a szerelemről. Mert az volt ez is, ahogyan egymásba kapaszkodva kötötték össze világaikat erre a pillanatra. Majd talán egy másikra. Harcolva az érzelmeik megélésével, tanulva önmagukról, egymásról. Várva, hogy majd az a bizonyos csengő egyszer megszólal boldogságuk beteljesedéséhez.
Ha tetszett a bejegyzés, kérjük iratkozz fel hírlevelünkre és még egy ajándékkal is kedveskedünk neked!
