Füstös egy alak volt, mindig zsémbelődött, mikor felnézett a pipájából. Olyan volt a tekintete, mint akinek rég szabadságra ment a lelke. Nem is igen mertek hozzászólni a falubeliek.
Az embernek az volt az érzése, hogy egész álló nap csak a verandán ücsörög szúrágta karosszékében, kezében elmaradhatatlan pipájával. Az a hír járta, hogy azért ült ott egyfolytában, mert az esőt várta. S valahányszor az eső végre megérkezett, mindig megváltozott benne valami.
Olyankor félretette a pipáját, papírt és ceruzát ragadott, s rajzolni kezdett. De soha, senki nem merte megkérdezni, hogy mit alkot, ő pedig egyszer sem mutatta meg senkinek.
Pár éve, egy nyár elei napon, ahogy ott üldögélt a megszokott helyén, lassan fölé kúszott a szürkeség, s az esőcseppek kopogtatni kezdtek a csizmája orrán. Ám ő ezúttal meg sem rezzent, csak meredten bámulta tovább a távolt.
Vagy másfél napba is beletelt, mire valaki szólt a körzeti megbízottnak, hogy nézzen már rá, mert ennyi ideje még sosem ült ott mozdulatlanul, főleg nem eső idején.
– Hé, Joe! – kiáltott rá a seriff.
De Joe nem válaszolt, csak ült tovább mozdulatlanul.
– Hallasz engem, Joe? – próbálkozott újra.
Lassan közelebb lépett, s óvatosan megrázta az öreg vállát. Joe feje ebben a pillanatban hátrabicsaklott, pipája kicsusszant a szájából, s bal karja leszánkázott karosszéke oldalán.
A seriff ekkor vette észre a papírlapot Joe ölében. Mintha készült volna rá, hogy majd előveszi, s folytatja az évekkel ezelőtt megkezdett rajzot, de a ceruza még a zsebében lapult.
A seriff vigyázva felemelte a lapot Joe öléből, hogy jobban szemügyre vegye. A rajz itt-ott kissé elkenődött, pedig az eső csak Joe korláton nyugvó csizmájának orráig ért a fedett veranda alá.
A seriff ránézett a képre, s jobb tenyerével a szájához kapott, mint aki a sírást akarja visszatartani, pedig ő sem volt különösebben érzelgős ember.
Egy régi történet jutott az eszébe, melyet az édesanyjától hallott, egy ifjúkori beteljesületlen szerelemről. Egy jóképű, életvidám fickó rúgta a port akkortájt neki, s bár vonzalmuk kölcsönös volt, őt már eljegyezte az akkori seriff.
Egyetlen csodaszép pillanat maradt kettejüknek, épp egy ilyen nyár eleji délutánon. A tóparton sétáltak, amikor eleredt az eső, s ők egy fűzfa oltalma alá menekültek.
Ahogy elvonult a zápor, s újra beragyogott mindent a nap, ők gyengéden meghúztak egy fűzfaágat, s a még mindig nedves ágakról aláhulló cseppek függönyén át szemeik megüzenték a lehetetlent.
A seriff szeme könnybe lábadt, mert a kezében tartott képről az édesanyja nézett vissza rá, fűzfaágak erdejében.
