Gyermekkoromban a vén diófa árnyékában állt nagypapám műhelye.
Fakósárga falának oldalán egyetlen ablaka, mint sapkába húzott szem figyelt. Deszkákból tákolt mustárszín ajtaja jellegzetes nyikorgással tárta fel e varázslatos kunyhó titkait valahányszor beléptem rajta.
Az aprócska épület porlepte falain mindenütt szerszámok lógtak. Hátulját hatalmas szekrény zárta, melynek vaskos ajtaja öblös belsőt takart.
Annyi kincset rejtett ez a szekrény, hogy évek múltán is ismeretlen vidékként tártam fel még mindig rejtett zugait.
Oldalától hosszú munkapad nyújtózott az ajtóig, melynek végében úgy ült az öreg satu, mint gigászi üllő a kovácsműhely közepén. Kisfiúként igazi kihívás volt számomra ez a látszólag egyszerű szerkezet.
A munkapad vaskos lábakon állta az idő s a régmúlt mesterek próbáit. Lapja, mint megvénült parasztember barnára cserzett bőre, magán hordozta dolgos életének emlékeit.
A helyiség alacsony homlokát épp fölötte ráncolta össze, s e szűk tér sejtelmes félhomályát csak időnként törték meg a keletről érkező napfény ajtódeszkák közt beszűrődő nyúlánk csíkjai.
Az egész olyan volt, mintha építői nem bíztak volna egy szebb jövőben. Talán épp ezért hagytak a macskáknak egy külön kijáratot.
De hova lett a szellem? Hova lettek azok a dolgos kezek? A bölcs öreg, aki átadhatta volna a tudást és a tapasztalatot.
Túlságosan korán vitte el a halál. Csak egy rémisztően sovány, vénséges arcra emlékszem csupán, melynek látványa leginkább rettegést váltott ki belőlem.
– Ő a nagyapád – szólt az anyám egykor. S az öregember ódonzöld köpenyének ezüstös csíkjai egybefolytak hamuszürke fejével, ahogy szíve rejtekének még pislákoló életével megpróbált hozzám hajolni.
