Susan egész testében megrázkódott. Először mélybíbor, majd padlizsánlila hullámok törtek az arcára, később határozottan belekékült.
Vadul kikapta a lány fotóját a fiú kezéből, s kényes rendszeretettel igazította a helyére. Úgy tűnt, egyetlen milliméter eltérésnél már kibillen a világ a helyéből.
Belepillantott a tükörbe, s pánikszerűen igazgatni kezdte a ruháját, mintha dulakodtak volna. Majd mindkét kezével a pipereasztalra támaszkodott, s kissé megrogyva halkan megszólalt:
– Ő a lányom. Már nem él.
Jákob elszégyellte magát, s lehajtott fejjel elindult a kijárat felé. Elhaladt az aranyveretes tükör előtt, még egy utolsó félszeg pillantást emelt a nőre, de nem fejezte be a mozdulatot.
Halkan lépdelt a márványpadlón. Végtelennek tűnt az út az ajtóig, ahogy a pepita járólapok lomhán váltogatták egymást. Egy szót sem szóltak többé. Susan nem is hallotta, ahogy Jákob elhagyta a lakást.
Az üresen tátongó lépcsőházban Jákob szinte nem is lépett, inkább csak leesett minden egyes lépcsőfokon, miközben kezével a korlát ívét kísérte öntudatlanul.
A hatalmas, fényes feketére mázolt bejárati ajtó tekintélyes tömege ellenére néma csendben fordult, ahogy kilépett rajta.
A macskaköves utca fénylett az esőben. Az ódon stílusú, kovácsoltvas lámpák tompa fényében egyszer csak megpillantott egy női cipőt. Tekintetével lassan követni kezdte.
A nő másik lába a falnak támaszkodott. Feslett harisnyájának felfutó szeme zsebkendőnyi szoknyája alatt tűnt el. Csíkos pólója karcsú derekára simult, a hideg ellenére nem cipzárazta össze a bőrdzsekijét.
Egyik kezében egy fekete ernyőt tartott, s mélyet szippantott felizzó cigarettájába. Vastagra rúzsozott ajkaival csábosan érintette a kötőtű vékonyságú kis szárat. Jákob zavarba jött a tekintetétől.
