Két éve a transzcendens világ és az általam észlelt fizikai valóság határai kezdtek erőteljesen elmosódni, és egy Isteni Pokoljárás vette kezdetét az életemben. Közben megtanultam, hogy jogomban áll elveszíteni mindenem.
Mármint tudom, hogy ez nem az igazi kezdet, hanem inkább a végkifejlet kezdete volt, mint sokunk életében, akiknél meg tud valósulni az újjászületés ezekben a mostani, fentről is támogatott időkben.
Azért hívom Isteninek, mert hálás vagyok érte. Hálás, hogy az élet nem hagyja, hogy önismereti szempontból továbbra is katatón állapotban, önmagam holtterében éljek. Baromian fájt, meg minden, de áldás, hogy átpréselődhetek rajta, még ha mindez már erősen a B oldalon játszva történik is.
De legalább megtörténik és nem élem tovább torz tükörben az életem. Tarthatott volna az örökkévalóságig is…
Csak az eltelt két évben megéltem szeretett lény elvesztését (hetekig üvöltöttem a fájdalomtól), baleseteket, kirablást, szívrohamot, tettek utcára a kiskorú gyermekemmel egy idegen országban, követtek el négyszer birtokháborítást és garázdaságot az otthonunkban, valamint bepereltek és el akarták venni mindenem, amit lehet.
Csak, hogy néhány stációt említsek a kálváriából…
The Inquisition, what a show!
Mel Brooks a Világtörténelem I. kötet című filmjének inkvizíciós jelenetében
Kisemmizve hazatértünk hát és vártuk az első tárgyalást. Pontosabban várta a fene, de ott lebegett a fejünk felett, mint Damoklész kardja.
Egyedülálló szülőként minden kreatív fejlesztési ötletem ellenére is lassan elsüllyedt a hajó az elmúlt években. A fiam eltávolodott tőlem, mert az egyszerre betöltött apa- és anyaszerepbe már nem fért bele még az ő értelmezésében vett HŐS is.
Igen, tudom! Talán egyszer majd rájön, hogy a hősök néha egész nap csak mosogatnak, bevásárolnak, főznek és takarítanak… No, de nem ragozom, mindezt csak azért írtam le nektek, hogy lássátok, milyen mélyről is fakad a motivációm egy új élethez.
Felsorolhatatlanul sok mindent hagytam ki az eddigi életemben. A B oldalon játszva ebbe nem annyira frankó belegondolni. Viszont az önismeretem fejlődésével, a tudatosodással a kettétört karrier, a megfakult példa, a meg nem valósult álmok, az elvesztegetett évtizedek nyerhetnek most gyógyulást.
Ez most egy új esély mindenre.
Kövezzetek meg, de a társadalmi elvárásokkal együtt sem akarom elásni magam egy gyárban, vagy TESCO árufeltöltőként várni az újabb szívrohamot a diákmunkások között csak azért, hogy hó végén eldönthessem: kaját veszünk, vagy kifizetjük a számlákat…
Amúgy, ha az első szívrohamot túléli az ember, a másodikat már annyira nem szokás. Legalábbis statisztikailag. És nem azért írom ezt, mert két diplomával derogál. Hanem azért, mert
szeretnék végre hős lenni a saját megtépázott önbecsülésemnek is, a puszta túlélésért folytatott harc helyett.
Közben persze egy pillanatig sem felejtettem el, hogy milliók sorstragédiája nehezebb, mint az enyém. Ezzel együtt nem szégyellem, hogy ilyen nagyon fáj. Hiszen tudom, hogy mindenkinek a maga keresztje.., és nekem most ezt kell megélnem, hogy újjászülethessek.
És ennek a tisztító tűznek égbeszálló érzelemszikráiként az adni akarás és a közösségépítés vágya fogalmazódtak meg nagyon erősen bennem.
Adni csak azt tudom mi lényegem, ez pedig benne van a The Life Explorers magazinban, ami pedig egybeforr a közösségépítéssel. (Ez is egy ismétlődés az életemben, mert már évtizedekkel ezelőtt is ezt csináltam.)
Eleinte próbálkoztam fizikailag is egy helyben lévő emberek csoportjaival, mára azonban teljesen mindeggyé vált, hogy fizikailag hány mérföld választ el, ha lelkünkben ugyanazt az utat járjuk.
És bárhogy kutatok is magamban, a megfigyeléseim és az élményeim is mind azt mutatják, hogy a szövegírásban találok önmagamra. Az az önkifejezésem legteljesebb eszköze és így talán azzal is adhatok a legtöbbet.
Szeretem a szövegírást. Szeretem, ahogy megszáll az ihlet, felkap a forgószél, s szinte szavanként törlök vissza, mert a gondolatok örvényében jobbnál jobb kifejezésekkel ajándékoz meg a Fennebbvaló, míg kellően szerethető nem lesz az alkotás. Hálás vagyok, hogy anyanyelvemnek tudhatom a magyart, ezt a hihetetlenül gazdag csodát.
Nem tudom, hogy mindennek van-e bármilyen köze ahhoz, hogy négy nagyszülőmből három is írt könyvet, kettő pedig hivatásos újságíróként is tájékoztatta a nagyérdeműt. Ezzel együtt kedves számomra ez a tudat…
Atyai nagypapám például Párizsban alapított újságot Tamás Aladárral, és a kor, akkor Párizsba emigrált művészeivel, írókkal, költőkkel igyekeztek megváltani a világot.
Tervezem, hogy atyai nagymamám 1947-ben megjelent kisregényét egyszer majd közzéteszem részleteiben az erre feliratkozók számára, mert már sehol sem elérhető.
S, bár magam is írtam már újságcikkeket, PR cikkeket, sajtómeghívót, reklámszöveget, márkaüzenetet, hírleveleket, weboldalszöveget, adtam termékneveket, írtam blogbejegyzéseket, jogi szöveget, egyperces novellákat és verseket is, nem vagyok profi, mint a nagyszüleim.
Egyszerűen csak élvezem, ha adhatok, ha egyike lehetek azoknak, akik közvetíthetik a csodákat.
Köszönöm, ha szeretitek és támogatjátok!
Szeretettel,
Jámbor
Ha tetszett a bejegyzés, kérjük iratkozz fel hírlevelünkre és még egy ajándékkal is kedveskedünk neked!
