…avagy életiskolai gyorstalpaló
„Ülj le mellém, valamit mondok!”
A történet persze nem itt, hanem a velem született múlttal kezdődik. De azt még nem írtam meg. Mármint nem a múltat nem írtam meg, hanem az arról szóló bejegyzést. De hamarosan az is meglesz. Hiszen a saját, jövőbe nyúló múltunk vezet el bennünket egyéni pokoljárásainkba. Így történt ez velem is.
Nem mindenki találja meg, amiért a mélybe zuhant. Sőt, sokan a kiutat sem sajnos. Nekem abban az áldásban van részem, hogy még el is mesélhetem. Szeretnék adni vele. Talán az én történetem is hozzájárulhat mások megértéseihez.
Próbálom úgy, hogy minél többféle ember számára legyen befogadható. S, bár mindez sűrű könnyek közt született, talán azért tudok egy kis mosolyt is csalni az arcokra. Vagy örömkönnyeket.
ÖNBETELJESÍTŐ JÓSLAT, VAGY ELKERÜLHETETLEN VÉGZET?
Elgondolkodtató két, idén januári bejegyzésem melyek most is szerepelnek a magazinban:
„Talán azért olyan népszerűek az utazási rovatok, mert sokunkkal leginkább csak az élet kanyarog vadcsapásokon, abban pedig nincs semmi egzotikus. Mondjuk létünk nagy hágói és lejtmenetei is akkor érik meg az erőfeszítéseket, ha nagyutazásként tudunk tekinteni rájuk. Legalább utólag. Még ha nem is feltétlenül kalandvágyból jártuk, vagy járjuk be őket.„
…és a másik:
„Mindnyájan az élet felfedezői vagyunk. Amikor elakadunk az életutunkon, akkor szembesülünk traumáinkkal, sérüléseinkkel, félelmeinkkel. Kérdés, hogy szembe tudunk-e nézni, és meg tudunk-e küzdeni velük. Felismerjük-e őket egyáltalán? Van, aki távoli helyek felfedezése, a vándorút során tesz szert valódi önismeretre. Van, aki el sem tud, vagy akar indulni messzi tájakra. Sokfélék vagyunk. Egy biztos: igazi szabadságra csak önismeret útján tehetünk szert. Bárhogy legyen is, bárhol tarts is ne feledd, az igazi kalandok ott kezdődnek, ahol az utak véget érnek! Bon voyage kedves Olvasó!”
Nem magamnak szántam a fenti sorokat. De főszereplőjükké váltam a saját életemben. A spiritualisták pedig most kacsintanak egyet…
VAKREPÜLÉS
Az elmúlt év végétől elkezdtem felszámolni a magyarországi életünket. Pillanatnyilag nem láttam más lehetőséget arra, hogy a mi helyzetünkben kinyissam a gyermekeimnek a világot. Hogy valahogy mégis többet adhassak nekik, mint amennyit eddig sikerült. Hiszen ez volt mindig is a küldetésem. Ezt diktálta a velem született múlt. Tudod, amiről majd még írok! Spiritualistáknak ismét egy pacsi!
Az életünk azonban összeomlott. Vagyis nyilván az én életem, amit a magam részéről sikerült viszonylag korai fázisban már egy hatalmas önismereti utazásként felfogni az öngyilkosság helyett.
És mindent elkövetek, hogy a megtapasztaltakból tanuljak és talpra is tudjak állni. Mindez azonban értelemszerűen teljes mértékben kihat a gyermekeim életére is. Tiszta szívemből köszönöm mindazoknak, akik segítenek!
A mindennapi küzdelmeim során nem voltam valami eredményes egyedülálló apaként, a szívem minden szeretete ellenére. A fiam szegény elpuskázta az érettségijét a két COVID év után. Ezt követően nem maradt esélye a főiskolára. Nem tudom elmondani, hogy mennyire fáj a szívem, hogy ezt az értelmes és művészetileg is tehetséges gyermeket nem tudtam kellőképpen emelni.
Tavaly, a pótérettségi után ki tudtam juttatni a világ végére egy induló permakultúrás farmra önkéntesnek. Ez érzékelhetően jó irányba terelte, ha már tanulni nem tudott tovább.
Már nem hajnali háromkor fekszik és délután háromkor kel, hogy aztán óránként megkérdezze, hogy van-e kaja. Most már egy éve él kint ezen a farmon. Ez vitte a lelkem abba az irányba.
“…az ember a legtöbbször elérkezik valahová, ha nem is egészen oda, ahová kívánt.”
Nem mértem fel, hogy hova is tartunk. Hogy az odakint az valójában mindenütt ugyanolyan. Legfeljebb más a díszlet. Belül lehet változtatni. De csak vittek az érzéseim. Tudom: tudatosságból egyes. Ülj e!
A fiam éreztette, hogy nem feltétlenül szeretné, ha mi is oda mennénk a lányommal a farmra, illetve nem tartotta alkalmasnak a helyet egy iskoláskorú kamaszlány számára. Mindkét szempontja érthető. Ezzel együtt azért megtartottuk a lehetőséget B tervnek.
De dolgozni kezdtem egy A terven is. Ezzel együtt lett egy újabb tanító kapcsolatom.
Volt tehát tartalék, A és B terv is. A kocka pedig el volt vetve.
IRÁNY A POKOL!
Július második felében indultunk el egy öreg kisbusszal, de már előtte földrengés indult a lábam alatt, és azóta meg is nyílt alattunk a föld. Ma már persze azt mondom, hogy a Jóisten kegyelméből.
Indulás előtt ugyanis minden élőhöz méltatlan, 11 napos szenvedést követően meghalt fiatal kutyusunk, aki terápiás szerepet is betöltött a gyermekeim életében. Még a kutya elgyászolásának pszichológiai folyamatán sem tudtunk átmenni, nemhogy minden máson. Elhoztam hát a hamvait, hogy majd együtt szórjuk el a gyermekeimmel a végtelenbe.
Az utazás közben egy kedves spiritualista hölgy ismerősöm hangüzenetben többek között azt mondta, hogy látja, hogy hárman vagyunk. Itt azért megingott a pislákoló hitem a tudományában, hiszen csak ketten ültünk a buszban.
Csak pár órával, vagy talán egy nappal később jöttem rá, hogy hiszen ott van velünk…, vagyis inkább csak velem. A kutya. Bőgtem…
Biztos vagyok benne, hogy ez a drága lélek tudta mi vár majd ránk, és úgy döntött, hogy inkább felülről őrzi a családját tovább. Nincs könnyű dolga. De szívből köszönjük, ahogy az egész velünk töltött, rövid kis földi életét!
UTÁNUNK A VÍZÖZÖN!
Szlovéniában még nem tudtuk, hogy kemény szerpentinjei megkezdték öreg buszunk jobb hátsó lengőkarját, és alakul az életveszély.
Mondjuk olyan helyeken keltünk át a Júlia-Alpokban, ahol gyalog sem lett volna egyszerű, vagy abban a pillanatban talán nem is lehetett volna, hiszen emberes husángokat hajigált a vihar velünk szemben a hajtűkanyarokban, és valami gigantikus tömlőből nyomta ránk izomból a vizet, rásegítve egy maximális teljesítményen működő sugárhajtómű légnyomásával.
Két nappal később tudtuk meg, hogy utánunk elmosta az özönvíz az országot. A táborhelyet is, ahol előzőleg éjszakáztunk. És Magyarországot sem kímélte.
NEM LÁTOD MINEK MÉSZ NEKI
34 éve van hivatásos jogosítványom. Életemben nem törtem még autót. De egyik eltévedésünk alkalmával nekitolattam egy rendkívül alacsony kis kőkorlátnak a visszaforduláskor, amit egyszerűen nem láttam. Megtörtem a buszt, amit hónapokon keresztül építgettem és készítettem fel a nagy utazásra mélységes odaadással.
“A dolgok nem kívül kezdődnek, hanem belül, és nem alul, hanem felül, és nem a láthatóban, hanem a láthatatlanban.”
Ekkor még nem is sejtettük, hogy gyakorlatilag nem lesz olyan ország, ahol ne történne majd valami drámai velünk. Kisebbek és nagyobbak. Nem a rangsor számít. Hanem a sorozat.
KI ITT BELÉPSZ, HAGY FEL MINDEN REMÉNNYEL
De jött Olaszország és a Garda-tó, ahol megálltunk enni. Gyanús volt a mellettünk parkoló, közép-kelet-európai rendszámos kisteherautó és a benne ülő fickó, aki mint később kiderült, a rendszámból véltekkel ellentétben egy másik szláv nyelvet beszél. De talán erősebb volt az éhségünk. Vagy csak bíztunk a helyben…
Az olaszok perfekt angoltudással és a tőlük megszokott nyájassággal fogadtak. Mikor visszamentünk a buszunkhoz észrevettük, hogy a zárakkal valami nem stimmel. Nem tudjuk kinyitni a saját autónkat.
Körbetörték a zárakat. A vezetői oldalon nyitva volt az ajtó és le volt törve a sárvédőív védőburkolata. Ellopták a teljes fotós felszerelésünket. Olyan 4,5 milliós a kár. Plusz nem maradt munkaeszközünk, hogy pénzt kereshessünk. Az olaszok pedig még angolul is elfelejtettek hatalmas ijedtségükben. Kiépített piac ez itt, kérem!
SOK HŰHÓ SEMMIÉRT
A 112-ő meg átment viccvonalba. Csak remélni mertem, hogy nem fizetünk meg még ezért is valami felárat. Angol társalgásunk során megkérdezték, hogy beszélek-e még valamilyen nyelvet. Mondjuk bolgárt…
Egy darabig türelmes voltam és megpróbáltam elérni, hogy elinduljanak a forró nyomon, hiszen van egy feltételezett gyanúsítottunk is, aki önmagának folyamatosan ellentmondó információkat közöl, ráadásul mindvégig ott parkolt mellettünk. Megverni nem verhetem, hiszen lehet, hogy vannak haverjai. No, meg itt ez az önbíráskodás dolog is…
Rohangásztam, mint pók a falon, bejártam minden beláthatót. Senki nem látott semmit, senki nem hallott semmit, senki nem beszélt. Mint a három majom. A szomszédos szállodában azt mondták, hogy a pizzéria tulajdonosa ott is a gazda.
Átrohantam. Már nem beszéltek csak olaszul. Egy vendég tolmácsolt. Azt mondták, a rendőrséggel beszélnek. Szerintem inkább a tettest nyugtatták meg. Szakadt rólam a víz, remegtem, ideges voltam. Kértem egy vizet. Azt mondták, hogy 1,50. Mármint euró.
A diszpécser – vagy bárki is volt a vonal végén – azt mondta, hogy nem jönnek ki helyszínelni. Nincs is rendőrük. Szombaton. Júliusban. A Garda-tónál. Elengedtük hát a tettest és vele az értékeinket. Azt javasolták, hogy menjünk át a szomszéd településre, ott van egy rendőrőrs, majd ők felveszik a jegyzőkönyvet.
De ez sem volt igaz. Mármint rendőrőrs volt a szomszéd településen, csak nem vették fel a jegyzőkönyvet.
Eleinte a mi oldalunkon álltak. Ők sem értették, hogy hogyhogy nincs rendőr a Garda-tónál. Aztán befűzték az A4-est. No, nem az írógépbe, hanem a COVID maradvány plexi alatti vékony résen tolták elém, hogy írjam meg a jegyzőkönyvet.
Mondtam, nem tudok olaszul. Persze ők meg nem tudtak angolul, így voltaképpen tök mindegy volt. Azért megírtam. Ők meg nyomtak rá egy pecsétet és annyit azért még kinyögtek, hogy Good luck!
EGY HÉT KARANTÉN
Bár Olaszországban láttam, hogy már a busz jobb hátsó kereke is ferdén néz ránk, de a többi élményünk sem marasztalt, így tojást téve a gázpedál és a talpam közé, de mindenáron el akartuk hagyni a tébolydát.
Hős buszunk miután átvitt bennünket a Júlia-Alpokon és megmászta velünk a Dolomitokat, egy francia falucska kávézója előtt már végleg letérdelt. Vagyis inkább leült, mint egy kiselefánt a popsijára. Néhány tízméternyire egy autószerelő műhelytől, és ötszáz méternyire egy kempingtől. A spiritualisták ismét kacsintanak…
A francia vendégszeretetnek és autószerelésnek súlyos ára volt. Durván fogyni kezdett a pénz. Vagy inkább folyni. Kihasadt a pénzeszsák.
Az viszont vicces volt, ahogy a helyiek lassan mondták angol kérdésemre a francia választ, hogy biztosan jól értsem. Akár többször is egymás után ugyanazt. Egyre lassabban. Egy idő után az volt az élményem, hogy tényleg értem is. Vagy eddigre szimplán csak megőrültem.
A Toulouse táblát elhagyva azért eszembe jutott Janis Joplin:
„Freedom is just another word for nothin’ left to lose”
AZ UTOLSÓ VACSORA
Miután elkészült a busz, kétszer annyit vezettem minden nap. Hogy az utánunk tóduló lavina, vagy kőzuhatag elől menekültem-e lélekben, mint a filmeken, vagy csak spanyolhonnak nem akartam megadni az esélyt, hogy itt is történjen velünk valami, ezt nem tudom..
De történt. Aki meglepődött, az tegye fel a kezét!
Már kempingezni sem akartunk, egy biztonságosnak tűnő kis hotelt választottunk utolsó éjszakára. Leparkoltunk, bejelentkeztünk, és vacsora előtt még kimentünk a buszhoz, hogy behordjuk, ami kell. Felnyitottuk a csomagtérajtót. Egy csatosüveg robbant szét a lábunk elé zuhanva. Tele volt sóval. Volt.
Elkezdtük olvasni az okostelefonon:
„Ha kiborul a só, az szerencsétlenséget és veszekedést jelez. A kiömlött sóval kapcsolatos babona Leonardo da Vinci, Az utolsó vacsora című festményén is megjelenik: Júdás jobb karjánál egy felborult sótartó látható, mely a becstelenséget és az árulást jelképezi. A norvégoknál úgy tartják, annyi könnyet ejtünk majd, amennyi a kiborult só feloldásához szükséges. Egy régi angol hiedelem szerint pedig minden egyes kiömlött sószem egy-egy jövőbeli könnycseppnek felel meg. A németek szerint a kiborult sóval magát az ördögöt hívjuk meg magunkhoz.”
És akkor ne legyél babonás! Nem vagyok az. De a következő hetekben és hónapokban elsírtam minden könnyem.
A VELEM SZÜLETETT MÚLT ISMÉT KOPOGTAT
Azt hiszem talán 900 kilométert nyomtam a gázt másnap. Ami a csövön kifért. Legalább nyolcvannal. Eltartott egy darabig…
Elképesztően intenzív munkával és összehangoltan beköltöztettük az életünket ideiglenes otthonunkba.
Furcsa, amikor a gyermekeiddel közös egész addigi életetek elfér egy ilyen kisbuszban. Már ami a kirablásunkat követően megmaradt benne. Időközben persze annyi sincs. Talán, ha két bőröndnyi. Valahogy mindig fogy. Alakulunk.
A fiam eközben hazament, hogy befejezze az autóvezetői tanfolyamát. Ekkor kaptam az értesítést, hogy a volt párom beperelt Magyarországon és mindenünket el akarja venni. Adtam egy online meghatalmazást a fiamnak, hogy átvehesse az ajánlott levelet. Befotózta és elküldte. Utána nem állt többet szóba velem. Régóta nem volt egyben a családunk, de ennyire mélyen még sohasem éreztem.
Közben közölték, hogy el kell hagyjuk az ideiglenes otthonunkat a lányommal.
Kaptam egy szívrohamot. De erről majd inkább az Isteni Pokoljárásban mesélek.
Éjjel egy amerikai férfi feltett egy hirdetést, hogy vásárolt egy házat tőlünk másfél órányira, és felvigyázókat keres a házra és a kecskékre, amíg meg nem érkezik az Egyesült Államokból. Vagy a Fülöp-szigetekről. Vagy mit tudom én, hogy épp honnan…
Mi kaptuk a lehetőséget. Másnap egy portugál megbízottja átvilágított bennünket. Csak később tudtam meg, hogy az amerikai követségen dolgozott korábban. Az amerikai hatóságok pedig kifejezetten szeretnek játszadozni velem. Erről már írtam régen. Majd előkeresem…
A lényeg, hogy így lett tető a fejünk felett.
A helyiek hoztak meleg ruhát és élelmet.
Nagy nehezen szereztem egy ügyvédnőt, aki a többi megkeresett ügyvédhez hasonlóan közölte, hogy egy gombot nem nyom le a számítógépén, sőt be sem kapcsolja azt, amíg nem utalok neki 1.700 euró előleget. Sikert persze nem garantál. Idő viszont nem maradt. Így választás sem.
JOGVÉDELEM VAN, IGAZSÁGVÉDELEM NINCS.
Csokoládé pedig nem is volt!
Az ügyvédeknek nem célja a per, hogy kiderüljön az igazság. Nekik a gyors pénzkereset a céljuk. A megegyezés. El is mondták szépen sorban, hogy vagy azonnal veszítem el mindenem, vagy apránként. Mert, ha nem reagálok a beadványra, akkor a bíróság úgy tekinti, hogy egyetértek a tartalmával, és Felperes visz mindent.
Ha az igazságot akarom bebizonyítani, akkor az annyiba kerül, hogy abba rokkanok bele. Már persze, ha mindez nem történik meg már korábban. Mármint, hogy belerokkanok ebbe az egészbe. Tehát gyors megegyezés jó sok pénzért, aztán mehet mindenki a dolgára.
Hat hétig írtam a válaszkeresetet, napi 15-17 órában. Legalább ezer emailt olvastam vissza, megpróbálva a lehetetlent. Éveket görgettem vissza Facebookon és Messengeren. Több terrabájtnyi anyagot böngésztem át képekért, dokumentumokért. Majd 4.000 kilométer távolságból próbáltam régi barátokat, munkatársakat, megbízókat, tanúkat felkeresni és nyilatkozatokat kérni. Nem sorolom…
Van egy idős, nyugalmazott büntetőjogi bírónő, akinek eleinte kértem a segítségét. Tehát nem polgári peres. Azt hiszem, a hidegháborúban vallattak úgy ügynököket, ahogyan ő kommunikált velem.
Éreztem a vallatótiszt bűzös leheletét az orromban, a vastag dohányfüst kénes marását a szemeimben, melyeket megvakított az arcomba fordított reflektor. A képzelt üvöltés átlépte a fájdalomküszöböt a lelkemben is.
De éreztem azt is, hogy ez most értem van. Értem van, ahogyan minden. Ezzel együtt hánytam, ment a hasam, folyamatosan bőgtem és üvöltöttem. Teljesen elvékonyodtam idegileg, fizikailag, lelkileg és anyagilag is. Lefogytam 50 kilóra. Nem akarok kegyeletsértő lenni, de a saját nagypapám nem nézett így ki szegény a halála előtti pillanatokban.
És itt van hőn szeretett lányom, aki mellettem élte át mindezt. Természetesen erre sem feltétlenül tekintek borúval, mert talán éppen ez a legjobb magániskola, amibe járathatom. Sok mindent át tudtunk beszélni. Talán neki majd nem kell 50 évet várnia az önismerettel…
100 oldal született. Az ügyvédnő hangja megváltozott, amikor elolvasta. Már nem egyezséget kért a bíróságtól. A teljes ellenem benyújtott kereset elutasítását javasolta. Nem lelkesedtem jobban, mint amit a menet közben szerzett tapasztalatok megengedtek. Amúgy sem érezhettem volna kárörvendést, vagy elégtételt, hiszen egyetlen percig sem volt bennem gyűlölet, vagy harag. A saját döntéseim vezettek el ide.
Kértem az amerikait, hogy hagy menjek le a fiamhoz délre egy napra, hogy tisztázzam vele a dolgokat és megöleljem. Reggel megyünk, este jövünk a lányommal. Kikelt magából, hogy mit képzelek?! Annyian pályáztak erre a lehetőségre, de ő engem választott és bennem bízott. Most meg itt merem hagyni a kecskéit egy napra???
Elgondolkodtam, hogy négy törpekecskének vajon mi baja lehet 14.000 m2 zöld területen, kellő víz és még bekészített pluszélelem tartalékkal? Nem mondom, hogy nem fájt. Nagyon is. De eddigre már kezdtem megtanulni, hogy minden okkal van. Nyilván ennek is megvan a maga oka. De erről talán majd később…
Közben Joós István küldött egy levelet:
„…igazságvédelem nagyon is van. Csak nem a földi jogban. Az emberi élet lényege pontosan ez. A Feladat szerintem.”
Talán egy hétre rá jött az értesítés, hogy a bíróság személyesen akar meghallgatni Magyarországon. Ismét elgondolkodtam. Most komolyan maga a bíróság kéri, hogy hagyjam itt az iskolás, kiskorú lányomat egy hatalmas, üres házban, egy vadidegen országban, amelynek még csak nem is beszéli a nyelvét?
Elengedtem. Ha tényleg így lesz, akkor én magam kérem a bírót tisztelettel, hogy írja mindenünket Felperes nevére. Mélyen beleéreztem a minden elvesztésébe. De a minden után, a minden jön el, amiről majd később írok, ha lesz rá lehetőségem.
Néhány hét alatt tehát szeretet kutyusunk elhagyta a földi létet, katasztrófafilm lett az álomutazásból, megtapasztaltam az életközeli halált, átmentem Dante poklán, megtanultam elengedni mindent, és megtaláltam a küldetésemet.
“Nem az győz, aki kemény marad, hanem aki meglágyul és enged és befogad és felad és feloldja magát. Az önfeladás nem a gyengeség, hanem az erő jele.”
Sok spirituális ember mondta erre az évre, hogy elképesztő gazdagságot hoz. Nem, nem anyag értelemben. Azoknak fog lelki gazdagságot hozni, akik erre nyitottak, akik hajlandók a pokoljárásra és a fejlődésre. Azt hiszem, most örülnöm kell. Szívből örülök.
TOVÁBB IS VAN, MONDJAM MÉG?
A következő bejegyzésben mondom. Tarts velem, kérlek! Addig is köszönöm megtisztelő figyelmed, és kívánom, hogy találd meg te is a küldetésed!
Áldás!
“Minden gazdagságom, hangok és szavak, néhány általuk kimondott gondolat. Egyet elmondtam neked, hogyha igaznak hiszed, mondd el mindenkinek!”
Ha tetszett a bejegyzés, kérjük iratkozz fel hírlevelünkre és még egy ajándékkal is kedveskedünk neked!
