…avagy kényszerű múltfeltárásom kalandos története
Írta: Jámbor
Diktálta: szó szerint az élet
Lektorálták: a mindennapok most és a jövőben mindenkor
…mert kérem az Istent, hogy amíg élek, segítsen méltónak maradnom a kegyre, amit menet közben kaptam.
Hogy mindez honnan indult? Nos, az messzire vezet…
Természetesen nem azon a bizonyos júliusi napon, amikor útra keltünk, ahogyan az előző bejegyzésben már írtam. Eleinte ez az utazás is ugyanúgy csak megtörtént velem, ahogyan a beköszöntőben említett összes eddigi, ám ezúttal nagyon is a tudatosodásomhoz vezetett.
Talán most tartotta elérkezettnek az időt a Mindenható, hogy vízválasztó próbatételek sorozata elé állítson, mert hát bizony be kell látnom, hogy egy-egy próbatétel önmagában továbbra sem lett volna elegendő. És minő kegyelem ez, hiszen a mi életünkben már nem lehetett volna tovább várni. Úgyhogy köszönöm!
Hiszen..
„…mire jó úgy ez az élet, hogyha futnod kell, amíg éled?”
Eleinte félig viccesen még meg is jegyeztem, hogy vagy Magyarország nem enged, vagy az nem akar befogadni, ahova tartunk. Hogy kezd olyanná válni az utazás, mintha valami lavina, vagy kőomlás elől menekülnénk egy rendkívül keskeny és kanyargós úton, ahol nincs korlát a szakadék szélénél. Mint a filmeken.
No, de csapjunk is talán a közepébe!
„Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz utat nem lelém. Ó szörnyű elbeszélni, mi van ottan, s milyen e sűrű, kusza, vad vadon: már rágondolva reszketek legottan. A halál nem sokkal rosszabb, tudom. De hogy megértsd a Jót, mit ott találtam, hallanod kell, mit láttam az úton.”
Gyermekeit egyedül nevelő apaként eljöttem a világ végére. Legalábbis a saját eddigi világom mindenképpen véget ért. És út közben sikerült el is veszítenem mindent, csak hogy tuti legyen a dolog.
Régi vállalkozásom szlogenje jut eszembe:
„Mert a kalandok ott kezdődnek, ahol az utak véget érnek.”
Polgár Zoli bácsi 2021 decemberében elhunyt felesége, Kaulics Kati néni mondta még Villányban, a vele készített utolsó interjúnkban rendkívül szemléletesen, hogy
„…a levegőből nem lehet dobbantani. Ahhoz előbb padlót kell fogni.”
Nos… Alázatosan jelentem: nekem sikerült! Elég kemény, de ez legalább megvan.
… és ahogy teve módjára próbálok átjutni a tű fokán, rájövök, hogy ez a legértékesebb. Mert itt születhet meg ama bizonyos küldetés. És itt érthetjük meg a velünk született múltat.
„…és megismerhetjük bölcsek és hitért küzdők lelkeit, vannak itt magányos elmélkedők, apostolok és végül…. a tökéletes és teljes Szeretet.”
Amikor először hallottam Joós Istvántól, akkor nem feltétlenül értettem, hogy milyen gödör fenekére is kellene leereszkednünk? Milyen poklot, vagy sötét erdőt, vagy bárakármit kellene megjárnunk ahhoz, hogy megtaláljuk az életben a küldetésünket?
Egyáltalán! Miféle küldetése lehet a mai kor emberének, amikor már nincsenek meghódítandó, vagy felfedezendő ismeretlenek?
Életem ŐSrobbanásának káoszában aztán lassan kirakódnak a puzzle darabok. Megtapasztalások és megértések, útválasztó döntéseim miértjei. Hogy a sárkányok és gonosz lovagok nem odakint várnak. Hogy Dante pokla bennünk létezik.
Csak valahogy soha nem állt össze mindez egyetlen képpé. Pedig semmi sem új a Nap alatt. Számtalan tanító elmondta már mindezt. Csak tényleg meg kellett járjam hozzá azt a bizonyos poklot, hogy végre meg is értsem. Köszönöm!
Persze amikor azt írom, hogy jelenleg az egyik gyermekem ugyan viszonylagos biztonságban van, de a másikkal még igencsak cliffhangereset játszunk, akkor abban azért az is beleérthető, hogy bizonyos értelemben még lehet lejjebb. December közepéig még van fedél a fejünk felett, de aztán izgalmas karácsony elé nézünk.
Mégis: azokban már van bizodalmam. Jobb kérdés, hogy van-e hitem? De erről talán majd menet közben.
Mint azt az előző bejegyzésben írtam, megérkezésünk után nem sokkal kaptam egy bírósági levelet, hogy a volt ismerősöm beperelt, és el akarja venni mindenünket. Nem voltam hajlandó elolvasni a keresetlevelet. Így is szívrohamot kaptam. Mármint ténylegesen. Csak nem hívtak hozzám segítséget. Csupán a ’Google a mi barátunk’ módszerrel megállapították és nyugtázták, hogy ez nyilván az. Mármint szívroham.
Iszonyatos mellkasi szorítás, a bal kar külső élén lassan induló zsibbadás a kisujj hegyéig. Némi aggódás – persze csak bennem -, hogy mikor szorít utoljára egy jó nagyot.
Mégis jó kezekben volt az életem. Kifeküdtem. Legalább azt hagyták. A lányom mit sem tudva a szomszéd szobában. Végül így mégsem maradt egyedül. Még vigyázhatok rá.
Nem volt halálközeli élményem. Életközeli halálom volt. Mindeddig.
Az ellenkeresetet – mily ostoba szó! – annak alapján kezdtem megírni, amit addig a fiamtól és másoktól hallottam, akik már elolvasták. Mindenki kirúgott az életéből.
Szeretném hinni, hogy a fiam életében eleget voltam jelen számára értékes formában és minőségben ahhoz, hogy egy nap még megölelhessem és érdekelje az igazság is. Hiszen ő is megélte.
Az A terv és a B terv is ugrott tehát. A tartalék pedig elfogyott. Csokoládé nem is volt…
Maradtam felelőtlen. Abban a néhány rámvetülő tekintetekben.
Azzal, hogy eleinte nem olvastam el a keresetlevelet, azzal elértem, hogy csupán apránként kapjak újabb és újabb sokkot. Kétségbeesés, pánikroham, rosszullétek.
Nem kegyeletsértőnek szánom, de emlékeim szerint drága nagypapám sorvadó látványa a halála előtti napokban nem rémisztett meg annyira kisgyermekként, mint most a tükör, valamivel talán tudatosabb gondolkodással. Nem a természetes öregedés miatt…
De beleálltam. Hat héten keresztül, minden áldott napon 15-17 óra elképesztően fegyelmezett és koncentrált munka, kávén és rizspufin élve, csupán a lepényhal megy elől alapon. Hiszen minden jogi jógi azt mondta, hogy vagy most azonnal veszítem el mindenemet, vagy apránként. Azonnal, ha nem reagálok a keresetre, apránként pedig, ha igen. Joseph Heller után szabadon…
Hiszen az ügyvédi költség felemészt mindent. Mert az igazság megvédéséért perre kellene menni. Az meg ugye nagyon sok pénzbe kerül. Az ügyvédek pedig tudják, hogy nekem nincs. Persze nem engem féltenek. Jogvédelem van, igazságvédelem nincs. Csokoládé nem is volt…
Abba a pillanatban nagyon szerettem volna kiszállni a buliból, mint John Yossarian.
De végül nem nyavalyogtam, hogy Istenem, miért? De üvöltöttem a fájdalomtól. Nagyjából folyamatosan. És persze azért a miért is érdekelt. Csak nem úgy. Hanem aktívan. Meg akartam és azóta is meg akarom érteni, hogy mi vezetett idáig.
Úgy kérdeztem az Isten, hogy miért, hogy valóban tudni akartam a választ és ezért mindent meg is tettem.
Miért kapok egy látszólag teljesen értelmetlen hazugsághalmazt életem legnagyobb fenyegetéseként? Miért vesz el mindez sokkal többet tőlem, mint az a kis tornazsáknyi vagyon életem B oldalán, többnyire a kispadon ülve?
Mert akkor van értelme ennek az egésznek, ha egyrészről megértem a leckét, másrészről ha fel akarok állni a kispadról és játszani akarok, labdába rúgni a saját életemben.
Ha segítek magamon, hogy Isten is megsegíthessen.
És ez lett életem legnagyobb utazása. A múlt kényszerű feltárása rengeteg megértéshez vezetett, s a megtapasztalásaim a megtéréshez. Mindez azóta is tart. Folyamatosan.
Nagyon sok mindent megértettem. Most jobban bőgök. De ugyanúgy napjában többször. Csak most más az alapja. Nem, nem a megszokás.
Hanem mert például minden egyes reménytelen pillanatban kaptam egy megoldást. Egy üzenetet. Egy gondolatot. Tetőt a fejünk fölé, amikor a legjobban kellett. Élelmet. Meleg ruhát. Jó szót. Iskolát a lányomnak és a bizonyíthatatlannak tűnő vádak mindegyikére választ és megoldást. Pénzt, hogy kifizethessem az ügyvédemet.
Mindenkinek hálás szívvel köszönöm, aki segített!
Egy idő után minden áldott nap kérni kezdtem az Istent, hogy tartson meg. Hogy mindig méltó legyek erre e rengeteg kegyelemre, amit kaptam. Hogy soha ne feledjem el, hogy min mentem és megyek keresztül, és hogy miért.
Mert hajlamosak vagyunk elfelejteni. Amikor kijutunk a gödörből, akkor valahogy elhalványulnak a tanítások. Márpedig én soha többé nem akarok ilyen fájdalmat. Sem magamnak, de legfőképpen nem a gyermekeimnek.
Tudom, hogy a gyermekeim bizonyos értelemben már kifutottak az időből.
A múlton sajnos nem változtathatok. De azon igen, hogy innentől kezdve mit teszek és hogyan.
Felírtam magamnak egy cetlire, hogy annyiszor kapcsolódni Istenhez, amennyiszer csak tudok. Egy pár nap után már nem kellett a cetli, hogy ezt megtegyem. Eleinte kirohantam a házból, mert úgy éreztem fulladok. Aztán ahogy a lelkem megnyugodott lassan, már bárhol tudok kapcsolódni. Mindegy, hogy hol vagyok.
“Semmi sem fontosabb, mint hogy az embernek az érthetetlennel állandó kapcsolata legyen.”
Ezzel együtt még nem mindig éreztem az erőt. Nem mindig volt elég erős a hitem. A pánik arra ösztönzött, hogy annyi felé küldjek segélykiáltást, amennyi felé csak tudok. Ebben is aktív akartam lenni, nem csupán ülni és várni a csodát.
De láthatatlanná váltam az emberek számára. Néhányan válaszoltak ugyan, de volt, aki csak annyit írt, hogy sok sikert! Más pedig, hogy most sok a munkája, este pedig koncert lesz.
Ez néha mélyebbre taszított a depresszióban. Néha viszont meg tudtam élni a hitet, hiszen a megtapasztalásaim ezt egyre erősebben megadták nekem. Apránként segítség is érkezett. De csak, ha jó irányba mentem és megyek.
És vannak, akik agyam vasgolyójának flipperkarjai. Játékban tartanak.
És olyanok is, akik nélkül elveszne lelkem számára például az írás dinamizmusa is. Hiányozna mondataimból a fűszer. Mint amikor Pozsa Ágitól tanultunk az Írótanodában. Viszonylag keveset szólt a romkocsma félhomályában. Volt, hogy csak néhány megkopott fényképet adott. De mindig ott volt, hogy fújjon egy kis féktisztítót múzsánk karburátorának torkába, hogy bepöccenjen az a fránya öreg motor.
Ti is ilyenek vagytok a számomra. Köszönöm!
Amikor az önéletrajzomat próbáltam aktualizálni, valahogy nem tudtam összefoglalni, hogy ki vagyok és mit is akarok. Olyan sokrétű a tudás és a tapasztalat, valahogy mégsem áll össze a kép.
És a csend, amely körbevett, csak erősítette a zajokat a fejemben. És egy idő után a könnyeimmel küzdve feltört belőlem az érzés:
Legyen meg a te akaratod! Átadom magam.
A bíróságtól azóta jött egy levél, amely nem kecsegtet. Arra kötelez, hogy hagyjak itt egy kiskorú iskolást egyedül egy vadidegen országban, egy hatalmas üres házban. Még nem tudom, hogy mi lesz, de itt éreztem meg azt is, hogy ha ezt tényleg így, akkor én kérem a bíróságot, hogy írassák azt a kevéske kis vagyonunkat a Felperes nevére.
Elengedem. Mindent elengedek.
És beleérezve, hogy valóban nem marad semmink, egyre jobban tört fel belőlem az érzés, hogy adni szeretnék. Visszaadni az embereknek. Elmesélni a történetünket. Szolgálni. Szelíden és alázattal.
„Az emberi élet végcélja tehát a teljesség és a szeretet.”
S közben valahogy minden ezt kezdte szolgálni. Édesanyámmal mindig is jó volt a kapcsolatunk, de most kilométerek ezreinek távolságból olyan közelségbe kerültünk, amilyenbe még soha.
És szíve kérges sebei mögül csak meséli minden nap a családtörténetet, amiből így az átéltekkel együtt már végre meg is értem őseim, gyermekeim és önmagamat. Értem, hogy miért hoztam azokat a döntéseket, amelyek idáig vezettek. És hálás vagyok ezért az utazásért. Sokfelé jártam a világban, de csak most értettem meg igazán.
A bírósági kereset megértette velem, hogy hol mindenhol hibáztam az eddigi életemben. Az édesanyámmal való beszélgetések pedig azt, hogy miért.
És azt is most látom csak teljességében, hogy mennyi jót kaptam mindvégig, akár számomra teljességgel ismeretlenektől is. Köszönöm!
Mélyen hiszem, hogy minden energia. Nem feltétlenül annak adjuk a jót, akitől kaptuk. És nem is feltétlenül attól kapjuk vissza a rosszat, akinek akarva-akaratlanul adtuk.
Már nem az érdekel, hogy mit veszíthetek. Már az a gazdagságom, ami bennem él. Még fejlődik bennem, mint a gyermek az anyaméhben, de naponta erősödik a hitem a megszületésében.
Mert gyógyítva gyógyulunk a legjobban, és tanítva tanulunk a legtöbbet.
Könnyeim közt próbáltam kivenni a lányom arcát a minap, miközben arról beszéltem neki, hogy bár soha nem volt bennem ártó szándék, mégis sok rosszat tettem életemben, s most ettől nagyon szenvedek. Mindig az hittem, hogy EGO nélkül élek. Rá kellett jönnöm, hogy dehogy!
A lányom megkérdezte, hogy ha vannak olyanok, aki gonosz, rossz, ártó szándékkal viszonyulnak a világhoz, és vannak akik önmagukat is megsemmisítve élnek, akkor hol a középút és van-e egyáltalán. Azt mondtam neki, hogy
nemcsak másoknak nem szabad ártanunk. Önmagunknak sem.
Azt hiszem, ez a középút.
Nem ártani senkinek, de közben tisztelni és szeretni önmagunkat is.
Áldás!
“Minden gazdagságom, hangok és szavak, néhány általuk kimondott gondolat. Egyet elmondtam neked, hogyha igaznak hiszed, mondd el mindenkinek!”
Ha tetszett a bejegyzés, kérjük iratkozz fel hírlevelünkre és még egy ajándékkal is kedveskedünk neked!
