Szeretném, ha a The Life Explorers az utazók egyfajta online közösségi terévé válna. Azaz sokkal inkább szólna rólatok mintsem rólunk, akik megálmodtuk, létrehoztuk és üzemeltetjük ezt a platformot.
Ezzel együtt úgy illik, hogy pár vonatkozó gondolatot mégiscsak írjak magamról, mint a csapat leghangosabbja. Azaz főszerkesztői köszöntő helyett, vagy mi…
Nos, viszonylag sokat utazhattam eddigi életemben, amiért rendkívül hálás is vagyok. Gyermekként főként Európát járhattam be édesanyámmal, nagymamámmal, meg egy ideiglenes rokonnal.
Akkoriban minden spórolt pénzem filmekre és előhívásra költöttem, mert a fotózás már ekkor is nagy szenvedélyem volt.
Első sivatagi élményem katonakoromban szereztem, amikor több mint 5000 kilométert vonatoztam ötszázhatvanad magammal a Kara-kum sivatagig, hogy ott egy kicsit gyakorlatozzunk a megboldogult Varsói Szerződés égisze alatt a homokban, mint a nagyra nőtt gyerekek. Ez volt az első nagycsoportos utazásom.
Volt pár Terence Hill filmbe illő jelenet is, de azokban csak szereplő lehettem, képeken sajnos nem örökíthettem meg. A cekkerekben csempészett vodkát, meg a vonatablakba függesztett, dízelfüstben érlelődő halak fanyar világát azért őrzöm valahol egy archívumban.
Később egy észak-amerikai céges konferencián való részvételt egy kisebb autós körúttá bővítettünk a barátaimmal. Ekkor láthattam először a Csendes-óceánt és tapasztaltam meg, hogy az amerikai rendőr tényleg szolgál. Nagyon meg is illetődtem.
Azért egy félreértésnek köszönhetően egy nemzetközileg körözött bűnöző bőrébe is belebújhattam, és egy bőrfotelbe süllyesztve élvezhettem az Immigration Office hórihorgas, szúrós tekintetű tisztjeinek fölémhajoló, különös vendégszeretetét, ahogy fekete árnyékként, Starbucks kávés óriáspoharaikkal a kezükben a vesémbe pillantanak egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig.
Szó szerint egy fotó mentette meg az életemet…
Egy ismert terep-rallye versenyző jóvoltából megélhettem valamicskét Afrikából is. Ez volt a második sivatagi kalandom, csak kicsivel jobb autókkal, mint a szovjeteknél. Oltásokra nem volt időm a hirtelen jött induláskor, ám végül szerencsére csak nekem nem volt semmi bajom, pedig a legtöbbet talán én vegyültem a helyiekkel az otthonaikban és a halpiacon, amit meg is örökítettem.
Ekkor merülhettem el először az Atlanti-óceán végtelenében a tekintetemmel. És hát a Retba tó vize volt az első az életemben, amit a természet színezett rózsaszínre, s nem valami más.
Egy csapat kollégával egyszer Törökországban is voltunk, ahol a minaret közvetlenül a szállodai szobánk fala mellett magasodott, s erkélyéről így a müezzin imája a csontvelőmben rezonált hajnalonta.
Mindnyájan bőrdzsekivel és egy hatalmas szatyor női bugyival tértünk haza.
Nos, ez egy hosszú történet… A képek nem mindent adhatnak vissza. Bár kétségtelenül emlékeztethetnek mindenre.
Az ausztriai raftingtúránkról pedig még anyámnak sem mondtam el mindent… Bocs, Anyu!
A családommal egykor Új-Zélandon akartunk új életet kezdeni. Így utólag talán inkább csak a gyerekek és én. Itt a másik oldalról láthattam a Csendes-óceánt, miközben megcsodálhattam melléktengerét, a Tasman-tengert is.
Ja! És itt láttam, hogy a Föld tényleg gömbölyű! Vagy legalábbis görbül a felülete.
Biztosan nem optikai csalódás volt.
Pár éve egy felkérésnek eleget téve pedig vadkempingezhettem egy sort a Balkánon egy újonnan összejött motoros társasággal.
Ekkor találkoztam először a MILC gépekkel. Azt hazudtam, hogy tudok fotózni. De csak duma volt az is.
Volt tehát itt sok minden. De mindegyik út inkább csak úgy megtörtént velem. Nem volt tudatos, nem voltam igazán jelen. Hívtak, mentem.
Vagy vittek.
Ha közösségi média kompatibilis lennék, akkor persze most még azt is elmondanám, hogy voltam a Zöld-foki-szigeteken, meg Ausztráliában is. (Mondjuk ezen az elven Dubaiban is.)
Szerencsére képek nem készültek, mert valójában csak átszállás és utasfelvétel miatt álltunk a reptereken, amelyek így bárhol is lehettek volna a világban.
A Zöld-fokin még a gépet sem hagytuk el. Melbourne-ben azért kaphattam egy kis ízelítőt az ausztrálok lazaságából a tranzitban. Többször hallottam egy óra alatt, hogy ’no worries!’, mint egész addigi éltemben. A végén majdnem le is késtem a másik gépet végtelen nyugalmamban.
Tajvanon viszont meglátogattunk egy buddhista templomot az átszállásra való várakozás ideje alatt. Na, az legalább tudatos volt, ha nem is előre megtervezett.
És, ha a végére még egy kicsit fel szeretném pörgetni az érdeklődést, akkor olyasmit is mesélnék, hogy 1978-ban kigyulladt a repülőgépünk Bulgáriába menet. Mondjuk ez igaz.
Mondanám, hogy azért jó ilyen öregnek lenni, mert az embernek már sok története van. De mennyi történetem lenne, ha az utazásaim igazán megélhettem volna?! Ezért meséljetek inkább ti! Az igazi utazók! Talán vénségemre én is elkezdek végre igazán élni és utazni.
A ti történeteitek által biztosan.
Szeretettel,
Jámbor
Ha tetszett a bejegyzés, kérjük iratkozz fel hírlevelünkre és még egy ajándékkal is kedveskedünk neked!
