…avagy önismereti utazásom egy újabb fejezete a múltból, melyet szintén csak a jelenben értek meg.
A seregből kikerülve az aranyifjak évei következtek. Akkoriban még nemcsak élni, de megélni is könnyedén ment.
1996-ban azonban, egy júniusi (!) napon kölcsönadtam az utolsó filléremet is egy általános iskolai osztálytársamnak, aki másnap szörnyethalt egy autóbalesetben. Egy másik osztálytársunk vezetett. Egy igavonó ló baktatott a száguldó autójuk elé. Szinte azonosíthatatlanná roncsolódtak.
Sokszoros volt a tragédia.
Elveszettem két gyermekkori barátot, akik egy-egy családot hagytak itt. És különös leckék elé állított az élet. A pénzről nem született papír, hiszen hatéves korunktól ismertük egymást. És különben sem fordulhattam a sokkból még fel sem ocsúdott feleséghez…
Kicsit úgy voltunk az élet meg én, mint amikor Hernán Cortés 1519 áprilisában elrendelte a hajói elpusztítását miután partra szálltak Vera Cruznál, hogy egyértelművé tegye az embereinek: nincs visszaút.
Elő a szombati hirdetési újságot!
Akkoriban még nem tudtam mi az a multi, de azt tudtam, hogy sokkal többet kell állítanom magamról, mint ami a szomorú valóság. Például, hogy be tudom kapcsolni a számítógépet.
Felvettek.
Nagyon gyorsan tanultam.
Első fizetésem az addig keresett havi bevételeim mindössze töredéke volt. S reálértékben talán később sem érte el azt.
De a biztonság e csalfa érzésével mégis nagyon boldog voltam. A szívem és a lelkem a vállalaté lett.
Azt hiszem, csak akkor ébredtem rá valamelyest a valóságra, amikor a fiam születésének alkalmából kitettek az utcára, és bizony nem hívtak taxit.
Az évek során viszont szépen elfelejtettem hogyan is kell megélni a jég hátán. De legalább teljesítettem édesanyám nagy vágyát, kélt diplomát is szereztem, hogy papírom legyen róla.
Igaz, sok mindenben nem vettem részt, amiben a „karrierem érdekében” kellett volna, és a munkát is komolyra vettem. Ráadásul feleségem lett a legszebb nő a csapatból. Ezért már idejekorán tudatták velem, hogy maximum szakmai karriert futhatok be, menedzserit garantáltan nem.
Azóta kerestem mindig társakat az önállóságról szóló könyvem megírásához.
S, hogy mi a tanulság?
Gondolhatnánk, hogy talán az, hogy a magunkkal hozott traumáink nem csak gyermekkoriak lehetnek. Ám szerintem ez az esemény éppen, hogy azokra világított rá. Csak ekkor még nem értettem…
Képesek vagyunk sokáig önmagukban vizsgálni az életeseményeinket. Pedig lehet, hogy csak azt a célt szolgálják, hogy felismerjünk egy darabot a velünk született múltból…
Ha tetszett a bejegyzés, kérjük iratkozz fel hírlevelünkre és még egy ajándékkal is kedveskedünk neked!
