„Csak akkor kezdődik az élet, ha az ember nem tudja, hogy mi lesz.”
Hamvas Béla
Erről szólnak Justin Baldoni alkotásai is.
Amikor ősszel a bírósági válaszlevél beadásának határideje taposott a nyakamon vaskos csizmájában és nyomta lelkem a padló alá…, nos, akkor mintha ketten lettem volna.
Az egyik énem egy meggyötört, kétségbeesett, reményvesztett szellem, aki tudatossága minden fegyelmezettségével robotolt a válaszbeadványon napi 17 órában, hat héten keresztül, szinte szívdobbanás sűrűségű fájdalomüvöltéseinek közepette, rizspufin és kávén élve, önmaga árnyékává fogyva és öregedve.
Énem másik fele azonban néha még fel is nevetett. Nem, nem az őrület pillanatai voltak ezek. Bár Hamvas Béla szerint
„Az embernek meg kell őrülnie, hogy normális legyen és el kell veszítenie az eszét, hogy fel tudjon ébredni, és elérkezzen oda, hogy tudja, hogy él, végre ne legyen álomkóros és fantaszta, hanem normális ember.”
Hamvas Béla
Egyetlen percig sem éreztem semmi rosszat ezzel a derűvel kapcsolatban. Bűntudatot sem. Inkább talán tudatalatti reményt, hogy valahogy, valamilyen általam még nem ismert úton mégiscsak jó lesz. Hogy valójában minden jó. Persze őrülten hangzott a magam számára abban a helyzetben.
Al Pacino figuráját láttam a tárgyalóteremben, ahogy fanyar, szarkasztikus humorával mutat rá az ellenem beadott kereset totális abszurditására. Mintha ő lett volna a vádlott, csak benne megvolt az erő, hogy a konvenciókkal nem törődve reagálja le. Én meg írtam közben, csak írtam a forgatókönyvet…
És abszurd volt maga a helyzet is. Ahogy a világ azt próbálta elfogadtatni velem, hogy jogvédelem van, igazságvédelem nincs. Csokoládé pedig nem is volt.
Hogy ez a 22-es csapdája. Csak kérnem kell, hogy őrültnek nyilvánítsanak, és akkor kiszállhatok. De ha kérem, akkor nyilvánvalóan nem vagyok őrült, tehát folytatnom kell a bevetéseket.
A külső szemlélő számára talán nehéz is lehetett nem megőrülni. De belülről nem lehetett nem érezni, hogy mindvégig volt velem egy megtartó erő.
„Vajon az embernek, ha nem tudja, hogy kicsoda, nem kötelessége önmagát megkeresnie?”
Hamvas Béla
Aztán ahogy haladtam a hat hét alatt a keresetre adandó tételes válaszokkal, és nem volt az a reménytelen helyzet, amelyre ne érkezett volna megoldás, úgy egyre inkább egy küldetés fogant meg lelkem méhében.
Hogy szolgálni szeretnék. Visszaadni az embereknek, a közösségeknek, a társadalomnak mindazt a sok jót, amely megtartott az eddigi életem során.
Megmutatni, hogy min mentem keresztül, milyen megtapasztalásaim és megértéseim születtek. Írni kezdtem. Írni megint és újra. Varga Lóránt író barátom figyelmeztetett, hogy ne tegyem! Még nem vagyok túl a traumán. Még hagyjam leülepedni. Előbb szerezzem meg a békém.
Nem is erőltettem. De folyton túlcsordult bennem…
Pár szösszenetet ezért megosztottam másokkal. Csak néhány sor is mélyen hatott rájuk. Áldásnak éreztem és hálát, mint bármikor, amikor írtam korábban is. Csak erősödött az elhívás bennem.
„…nem hiszem, hogy valaha is befejezem. Az írás olyan számomra, mint a levegővétel vagy a mákospalacsinta: abbahagyhatatlan. Azt hiszem, hogy valami ilyesmiért érdemes élni: tenni valamit, bármit, amit sajnálunk befejezni, és örülünk, ha újra nekiláthatunk. Hálás vagyok, hogy megtalált az irodalom, és hálás vagyok minden olvasónak, aki olvas (mindegy, ki az író).”
Varga Lóránt
Közben a pánik reménykedve váró lelkem nyomorítva dörömbölt fejem vaskos ajtaján, hogy mi lesz velünk és hogyan fogunk megélni. Hogy el kell tartanom magunkat. Hogyan biztosítom a megélhetésünket? Mi lesz a gyerekekkel, ha mindenünket elveszítjük?
De az a fránya önéletrajz valahogy már megint nem azt tükrözte, amivel foglalkozni szeretnék. Lelkem érezte az elhívást, a fejem diktálta a számos végzettséget, gyakorlati tapasztalatot és referenciát az ujjaimnak, hogy a konvencióknak megfelelve felelősségteljes pályázatok születhessenek a billentyűzeten.
Talán ismét csak nem véletlen, hogy mindezt egy olyan országban, ahol hatalmas a munkanélküliség, amelynek nem beszélem a nyelvét, hogy kedvezőbb börtönhöz juttassam önmagam egy jobban fizető állásban.
Pénzem pedig már nem volt egy önmagam teremtette aranykalitkához a gazdagok kiszolgálására.
A lélekre nem létezik protézis, ahogy Al Pacino mondja az „Egy asszony illata” című filmben. Nekem pedig összetört a lelkem. Persze ma már tudom, hogy ez már a velem született múltban megtörtént…
Nem maradt más, csak a lélek útja. Gyógyítva gyógyulni és tanítva tanulni. Nem tudom már nem csinálni. Éppen ezért, most már akarom is.
“Minden gazdagságom, hangok és szavak, néhány általuk kimondott gondolat. Egyet elmondtam neked, hogyha igaznak hiszed, mondd el mindenkinek!”
Piramis – Ajándék
Ha neked is van olyan személyes történeted, amelyet szívesen megosztanál, akár név nélkül, akkor írd meg nekünk!
Ha tetszett a bejegyzés, kérjük iratkozz fel hírlevelünkre és még egy ajándékkal is kedveskedünk neked!
