…avagy Dumb és Dumber magyar módra
Valamikor – még lánykoromban, volt egy csehszlovák (olyan rég volt, hogy már az ország sem létezik) Favorit kerékpárom, és egy cimborám, akivel elhatároztuk, hogy életünkben először lekerékpározunk a püspökladányi edzőtáborba.
Igaz, hogy eladdig csupán ki-ki a saját lakókörnyezetének környéket járta addig bringával, de kemény legények voltunk, elvégre harcművészkedtünk, vagy mi…
A cimbi Csepelen lakott akkoriban, engem meg Kőbányára pottyantott le a Jóisten, s azóta ott éltem. A tervezett táv így valami 188 kilométer környékén volt.
Elhatároztuk, hogy – mivel vasárnap nyit a tábor – már szombaton letekerünk, és elfoglaljuk a legtutibb faházat, ráadásul jól kipihenjük magunkat, mire megjönnek a többiek.
Ezért megbeszéltük, hogy cimbi átjön pénteken délután, nálunk alszik, hogy reggel jó korán indulhassunk Püspökladányba.
Igen ám, de hiába vártam, csak nem akart megérkezni.
Aztán amikor már jó kormosra festette az eget az este, egyszer csak megjelent egy véres arcú, torzonborz figura a kapunkban, valami nyakatekert drótszamárral a kezében. Kerekében már nem is nyolcas, hanem egyenesen nyolcvannyolcas volt.
Cimbi volt az!
Kiderült, hogy Csepelről jövet a lelkem, sikeresen belehajtott valami diletációs vájatba, vagy sínbe, vagy mi az öreg ördög, és olyan dupla leszúrt Rittbergert nyomott, hogy az arra járó Dácia tulajdonosa nem is a mentőt, hanem egyből a hullaszállítót akarta kihívni.
Ám, cimbi végül túlélte az eseményt, és elcaplatott hozzánk. Nyomait tán még ma is őrzi az aszfaltemlékezet…
Ám a bringája…
A poén, hogy egy Csepel bicaj volt.
A történethez hozzátartozik, hogy akkoriban csak a kommunista szombatokon dolgoztunk, és ilyenkor már pénteken sem volt nyitva semmi. Ugye mondanom sem kell, hogy remekül el voltunk látva szerszámokkal, meg alkatrészekkel.
Szombaton hajnalban keltünk, hogy megpróbáljuk a lehetetlent, és a lehető leghamarabb túraképes kerékpárt varázsoljunk abból a romhalmazból, természetesen megfelelő szerszámok, és szükséges alkatrészek, no meg valamirevaló szakértelem nélkül.
A folytatás akkora ciki, hogy az nem igaz, de vállalom – ide lőjetek!
Történt ugyanis, hogy egy centírozó kulccsal – azért jellemző, hogy ilyenem bezzeg volt – sikerült ugyan elérnem, hogy a kerekek ne járjanak teljesen bossa novát, de a több sebből is vérző gumikhoz, még csak ragasztónk sem volt.
Tényleg el merjem mondani?
Na jó, elmondom!
Szigetelőszalaggal ragasztottuk meg a belsőket.
Hatásszünet…
Ha még látsz a könnyeidtől, melyet remélhetőleg nem a sajnálat fakasztott, és szeretnéd megismerni a történet folytatását…
Nos, hát igen!
Nem jutottunk el a világ tetejére, sőt a legközelebbi sarokig sem! Nem túlzok, ha azt mondom, hogy cimbi bringájának kerekeit százméterenként pumpálnunk kellett.
Hogy csoda-e, vagy sem, azt nem tudom, de délre valahogy elvergődtünk Vecsésig.
Mivel úgy számoltunk, hogy nagyjából 10 óra az út, és éppen este 10-kor van kapuzárás a táborban, ezért felmerült a kérdés: vonatra szállunk-e?
Cimbi határozott igenel válaszolt, ám bennem komoly aggályok merültek fel, hiszen hőstettünket már eladtam a családnak, a barátoknak, régi és új osztálytársaknak, egyszóval mindenkinek, aki akkoriban ismert. Egyszerűen nem bőghettem le, nem engedhettem meg ekkora blamázst magamnak.
Az idő vészesen fogyott, így a tudatlanok vakmerőségével nekivágtam az útnak. Írd és mondd, semmire nem voltam felkészülve!
A hátsó csomagtartón az U alakú kerékpáros táska, hátamon pedig a hátizsák. Tán még hasi-tasi is volt rajtam, csak hogy teljes legyen a gyötrelem.
Nyár volt, a legforróbb augusztusi nap.
Sem naptej, sem a széltől és az esetleges esőtől is megvédő hosszú ujjú ruházat, vagy napszemüveg…
Csak úgy szakadt rólam az izzadság.
Ekkor foglaltam imáimba Abony nevét, ott találtam ugyanis az első kutat az út mentén, ahol feltölthettem ivóvíz készleteimet.
Nem sokkal ezután, éppen annak a bamba kábultságomnak köszönhettem, hogy még élek, amivel a katonaságnál is túléltem egy éjszakai kalandot. Ám, ez egy másik történet…
Egy IFA utasa (ez egy NDK teherautó típus – az NDK-t már nem magyarázom meg, mert a történet szempontjából nincs jelentősége) akkorát vágott a pléh kasztni ajtajára, hogy megijesszen, hogy valóban csak a csodának volt köszönhető, hogy sem a kerekei alá, sem az árokba nem fordultam ijedtemben.
Merthogy nem ijedtem meg. A reakcióidőm legalábbis nem tette lehetővé a reflexszerű mozdulatokat…
A folytatásból is csak hasonló dolgok jutnak eszembe, mintha kómában teltek volna a súlyos kilométerek.
Ahogy elsuhantam egy közlekedési rendőr mellett, „hirtelen” bevillámlott az agyamba, hogy a szürkületben elfelejtettem felkapcsolni a lámpám. Tudod, mint Csőrike: Mintha macskát láttam volna! De hiszen ez Macs!!!
Lassan a rendőri szigor hasonló korát éljük, de akkoriban ez tényleg nem volt játék.
Újra érezni kezdtem a lábam.
Mármint a fájdalmat a lábamban, hiszen a dinamó miatt még nehezebb lett a tekerés, úgy százegynehány kilométerrel a hátam mögött.
Ám, az ember átesik egy holtponton, amikor már semmit sem érez, legfeljebb csak az arcába vágódó rovarok becsapódását, ahogy a lámpa fényére záporozni kezdenek.
Nem tudom mennyi idő telt így el, de egyszer csak megérkeztem arra a betonútra, mely már a tábor kapujához vezetett. Éveken át jártam erre, volt ideje bevésődni az agyamba, így az állapotom ellenére azonnal megismertem.
Azt azonban elfelejtettem, hogy van egy méter széles csík, ahonnan hiányzik a beton, méghozzá éppen a kanyarban. Nos, igen! Az utak állapota akkor sem volt jobb. Vagy ki tudja?
Egy több száz éves fa ölelésében találtam magam, 188 kilométerre az otthonomtól, és nagyjából 100 méterre a tábor bejáratától.
Annyira be akartam jutni a zárás ellenére, hogy azonnal felpattantam, helyreigazítottam a kormányt, és irány a porta!
Először azt hittem, hogy a portás bácsi valami horrorfilmet néz, mert szinte felsikoltott rémületében, s csak később jöttem rá, hogy egy csatakos, vérző fejű alakot pillantott meg a holdfényben. Pont, mint cimbi, amikor megérkezett Kőbányára…
Ez voltam én.
Miután magához tért, adott valami krémet (talán Zenit), és beengedett a táborba.
Cimbim fellengzősen fogadott, hogy ő bezzeg órák óta évezi a nyári pihenés élményeit, majd együtt elslattyogtunk a szállásra.
A bringámat kitámasztottam, majd úgy dőltem el, mint egy krumpliszsák.
Szerinted mi történt éjszaka?
Nem, nem!
A perverz gondolatok most nem nyerők! Bár ha jobban belegondolok…
Éjszaka ugyanis leszakadt az ég.
S, hogy ez mitől perverz?
Mondjuk attól, hogy mindenem a biciklin maradt.
Persze mindez csak részben jelentett gondot, hiszen reggel mozdulni sem bírtam, és a hétfőn kezdődő edzéseken, egész héten nem jelentett gondot a lovaglóállás.
A vicc az a történetben, hogy arról már fogalmam sincs, hogyan jutottunk haza a tábor után….
Szerencsére tehát nem lettem eltűnt kerékpáros, mint Frank Lenz, igaz, nem is sikerült bejárnom a fél világot, de még csak fél Magyarországot sem!
Azóta sem cimbi, sem a bringa nincs már meg, ám emlékezetes szombatok mindig is voltak az életemben. Mondtam már, hogy szombaton születtem?
1996-ban például egy rémes balesetnek köszönhetően elvesztettem minden pénzem.
Így hát elvállaltam az első ülőmunkát ami adódott, pedig korábban voltam kőműves-, sőt villanyszerelő segéd is. Mindez meghatározta a további (bringás) életem.
Talán többé ugyan már nem csinálok ekkora bolondot magamból, ám érdekes bringás történetek még vannak a tarsolyban.
Ha tetszett a bejegyzés, kérjük iratkozz fel hírlevelünkre és még egy ajándékkal is kedveskedünk neked!
