Egy éve a spiritualitás és a fizikai valóság határai kezdtek erőteljesen elmosódni, és egy Isteni Pokoljárás vette kezdetét az életemben.
Mármint tudom, hogy ez nem az igazi kezdet, hanem inkább a végkifejlet kezdete volt, mint sokunk életében, akiknél meg tud valósulni az újjászületés.
Azért hívom Isteninek, mert hálás vagyok érte. Hálás, hogy az élet nem hagyja, hogy önismereti szempontból továbbra is katatón állapotban, önmagam holtterében éljek. Baromian fáj, meg minden, de áldás, hogy átpréselődhetek rajta, még ha mindez már erősen a B oldalon játszva történik is.
De legalább megtörténik és nem élem tovább torz tükörben az életem. Tarthatott volna az örökkévalóságig is…
Csak az eltelt egy évben megéltem szeretett lény elvesztését, baleseteket, kirablást, szívrohamot, tettek utcára a kiskorú gyermekemmel, valamint bepereltek és el akarják venni mindenem, ami még megmaradt. Csak, hogy a jelentősebbeket említsük…
Megtanultam, hogy jogomban áll elveszíteni mindenem.
Közben egy pillanatig sem felejtettem el, hogy milliók sorstragédiája nehezebb, mint az enyém. Ezzel együtt nem szégyellem, hogy ilyen nagyon fáj. Hiszen tudom, hogy mindenkinek a maga keresztje.., és nekem most ezt kell megélnem, hogy újjászülethessek.
És ennek a tisztító tűznek égbeszálló érzelemszikráiként az adni akarás és a közösségépítés vágya fogalmazódtak meg nagyon erősen bennem.
Adni csak azt tudom mi lényegem, ez pedig benne van a The Life Explorers magazinban, ami pedig egybeforr a közösségépítéssel. (Ez is egy ismétlődés az életemben, mert már évtizedekkel ezelőtt is ezt csináltam.)
Eleinte próbálkoztam fizikailag is egy helyben lévő emberek csoportjaival, mára azonban teljesen mindeggyé vált, hogy fizikailag hány mérföld választ el, ha lelkünkben ugyanazt az utat járjuk.
És bárhogy kutatok is magamban, a megfigyeléseim és az élményeim is mind azt mutatják, hogy a szövegírásban találok önmagamra. Az az önkifejezésem legteljesebb eszköze és igy talán azzal is adhatok a legtöbbet.
Szeretem a szövegírást. Szeretem, ahogy megszáll az ihlet, felkap a forgószél, s szinte szavanként törlök vissza, mert a gondolatok örvényében jobbnál jobb kifejezésekkel ajándékoz meg a Fennebbvaló, míg kellően szerethető nem lesz az alkotás. Hálás vagyok, hogy anyanyelvemnek tudhatom a magyart, ezt a hihetetlenül gazdag csodát.
Nem tudom, hogy mindennek van-e bármilyen köze ahhoz, hogy négy nagyszülőmből három is írt könyvet, kettő pedig hivatásos újságíróként is tájékoztatta a nagyérdeműt. Ezzel együtt kedves számomra ez a tudat…
Atyai nagypapám például Párizsban alapított újságot Tamás Aladárral, és a kor, akkor Párizsba emigrált művészeivel, írókkal, költőkkel igyekeztek megváltani a világot.
Tervezem, hogy atyai nagymamám 1947-ben megjelent kisregényét egyszer majd közzéteszem részleteiben az erre feliratkozók számára, mert már sehol sem elérhető.
S, bár magam is írtam már újságcikkeket, PR cikkeket, sajtómeghívót, reklámszöveget, márkaüzenetet, hírleveleket, weboldalszöveget, adtam termékneveket, írtam blogbejegyzéseket, jogi szöveget, egyperces novellákat és verseket is, nem vagyok profi, mint a nagyszüleim.
Egyszerűen csak élvezem, ha adhatok, ha egyike lehetek azoknak, akik közvetíthetik a csodákat.
Köszönöm, ha szeretitek és támogatjátok!
Szeretettel,
Jámbor
Ha tetszett a bejegyzés, kérjük iratkozz fel hírlevelünkre és még egy ajándékkal is kedveskedünk neked!
