Hervadó időt hagy léptem,
Lyukak a falon és sebek a mélyben.
Száraz szavak az avar leplében,
Hull a könny, mit a magány tép fel.
Beteg világ szunnyad előttem,
Betemet a hamu, fázik a lelkem.
Csöndesen álmodik a természet,
Fellegeinek ködével gyöngéden átölel.
Ragadj magaddal édes madár,
Tépj szét s vigyél magad után!
Adj belőlem a fáknak mohát,
Tavirózsáknak szép ruhát!
Ébressz mikor mindnek vége,
Mikor nem csak a tekintet érinthet,
Mikor nem tilos élni a szerelemmel,
Mikor nem lesz bűn újra az élet!
Álmodok a csókról mi megmérgez,
Hol az ajkak csak sebeket tépnek.
Kinyitnám az ajtót, hogy belépjen,
Táncolnék a halállal míg megkéri kezem.
Gyökere lennék a jelennek,
Szeretője a jövőnek,
Írója a történelemnek,
Szabad embere a döntéseimnek.
Tükrözi a világ a beteg lelket,
Karon ragad, s keringőre kér fel.
Bűnös csókol bűnt reménnyel,
Összeragaszt az élet egy pecséttel.
S a sötét zárka legmélyében,
A könnyeimből nyíló virág a legszebb.
Fehér fénnyel érinti a szíved,
Hol a boldogság még nem vétek.
