– Ez mi? – kérdezte Jelize. – Gyufa! – válaszolta Bertrand, s közben egy lendületes mozdulattal végighúzta a kis fapálcika végén található bordó gömböcskét a papírdobozka oldalán. Jelize – aki talán még igazi tüzet sem látott modern, nagyvárosi élete során – láthatóan megrettent a hirtelen fellobbanó fényes valami láttán.
– Valamikor – törte meg, lassú, mély hangon Bertrand a pillanatot – ezzel gyújtottunk be az otthon melegét adó kályhába, s ezzel keltették életre a mesemondók pipáját.
Jelize némán figyelt, bár láthatóan egy árva szót sem értett az egészből. Bertrand elfújta a lángot, s együtt csodálták, ahogy a füst lassan az ég felé gomolyog a kis erkély korlátjáról.
– Gyere! – pattant fel Bertrand, s kinyújtotta kezét a lány felé. Olyan energiával robogtak le a lépcsőn, hogy az automata üvegajtó szinte feltartóztatta őket lomhaságával.
Egyszer csak elfogytak a toronyépületek a mágnesvasút ablakából, mint ahogy kiszalad a film a mozigépből, hirtelen szakítva meg mindent, ami addig csak létezett. Óh, de miről is beszélek!
Bertrand kézen fogta a lányt, s elindultak ebben a Jelize számára ismeretlen világban. Egy alacsony, furcsa anyagból tákolt, túlméretes doboz előtt álltak meg. Bertrand matatni kezdett valamit, s a doboz úgy tárult fel, mint a liftajtó odahaza. A beáramló fényben kavargó porfelhő mögött valami sárgállott.
A szemük lassan kezdte megszokni a fényeket, a por lassan alábbszállt, s most már Jelize is tisztán látta azt a valamit. Bertrand ismét matatni kezdett, s a valami ajtaján keresztül bemászott. Egy kattanást követően kerregő, csihogó hangok törtek elő a valamiből.
Jelize ijedtében hátrahőkölt. A valami durrogni, puffogni, majd füstölni kezdett, s morgó zakatolással életre kelt. Egyszer csak kivágódott az ajtaja Jelize oldalán, s Bertrand hajolt ki rajta. – Na, mire vársz? Gyere! – kiáltotta.
A lány kissé bizonytalanul állt ott még egy darabig, majd bemászott Bertrand mellé. Még mindig nem mert szólni semmit. – Ez egy 1969-es Volkswagen T1-es kisbusz. Valamikor ez jelentette a szabadságot, a szerelmet és a fiatalságot. Kapaszkodj! – mondta Bertrand és a jármű lassan tolatni kezdett.
Volt valami megnyugtató a T1-es duruzsoló hangjában Jelize számára, valami ismeretlen ismerős érzés. Mire felocsúdott, már nagyon messze jártak megszokott világától, melyet még soha nem hagyott el. Valójában azt sem tudta, hogy vannak határai, s hogy nemcsak az a világ létezik. – Ez itt az óceán! –mutatott Bertrand az előttük elnyújtózó végtelenre.
– Gyere! – szólt a lánynak, s nekivetette a vállát az ajtónak, majd odasietett Jelize mellé, hogy neki is segítsen kiszállni. Miközben Bertrand furcsa, szürkés, girbegurba valamiket gyűjtött az ölébe, Jelize megbabonázottan állt a távolba meredve, miközben a víz nyaldosta a bokáját.
– Ez az aranyhíd. – mutatott Bertrand a napfényes ragyogásra mely a lány lába előtt nyújtózott a vízfelszínen. Bertrand a szürke kis valamikből egy kis kupacot épített a homokban, majd elővette azt az izét…, azt a gyufát, vagy mit, s meggyújtotta a kupacot.
A szürke kis valamik ropogni kezdtek, s a fényes csóvák a magasba törtek a lemenő nap narancsos fényében. – Ilyen az otthon melege? – kérdezte Jelize. –Nem! – válaszolta Bertrand. – Ilyen a szabadság, a szerelem és az ifjúság – folytatta.
– Ismerd meg, mert az otthon melegét majd te teremted, ha a lelkedben szabadnak, boldognak és fiatalnak érzed magad mindörökké.
Képzeletbeli utazás
