Egy éve írtam egy végül nem publikált bejegyzést a Kerekeken guruló élet kapcsán az alábbi felvetéssel:
Vajon megválthatja-e egy minibusz az életed?
És rögtön hozzátettem, hogy
Nyilvánvalóan nem, de elég közel állhat hozzá.
Nem sokkal később elindultam egy 4.000 kilométeres utazásra egy minibusszal, mely utazás örökre megváltoztatott mindent. Pár hét alatt végigvert rajtam az élet amúgy rendesen.
Kérdeztem az Istent, hogy miért? Miért történik velem mindez? De nem amolyan önsajnáló módon – mert bár mindenkinek a maga keresztje, de azért egy percig sem feledtem, hogy millióknak van mérhetetlenül nehezebb sorsa -, hanem valóban meg akartam érteni. Persze borzasztóan fájt, meg minden…
A megéléseimből és a megtapasztalásaimból aztán megértések születtek, és valahogy azt reméltem, hogy akkor most már csak az a dolgom, hogy mindezt be is építsem az életembe, és aztán működik minden.
Csakhogy nem így lett.
Eleinte káosz káosz hátán, aztán lassan tisztulni kezdett a kép, hogy ebből a buliból bizony nincs kiszállás. (Ekkor még nem sejtettem, hogy és éppen ez a jó!)
Lelkem tavába kövek hullanak,
Reményik Sándor
A fájdalomnak nehéz kövei,
A felviharzó tompa csobbanást
Sok apró hullámgyűrű követi.
Újabb és újabb rétegek szakadnak fel a velem született múlt lenyomataiból, és az önmagam holtterében élt eddigi életemből. Az utazó és az egyszer élő világomból.
Ahogy fentebb is írtam, a legmélyebb ponton sem feledkeztem meg róla, hogy milyen drámai sorsok vannak az életben, de azt is tudtam, hogy nekem meg kell élnem az enyémet. Engednem kell, hogy fájjon. Nem szabad szégyellenem, hogy a mások számára szinte kis semmiségek, miért jelentik életem drámáját.
Ahogy ott ültem a pokoljárásom mélyén, egyre-másra tudatosodni kezdtek bennem a dolgok. Mindjárt az elején felfedeztem, hogy két bejegyzésem is volt indulás előtt, melyeket mintha magamnak üzentem volna korábban:
Talán azért olyan népszerűek az utazási rovatok, mert sokunkkal leginkább csak az élet kanyarog vadcsapásokon, abban pedig nincs semmi egzotikus. Mondjuk létünk nagy hágói és lejtmenetei is akkor érik meg az erőfeszítéseket, ha nagyutazásként tudunk tekinteni rájuk. Legalább utólag. Még ha nem is feltétlenül kalandvágyból jártuk be őket.
Mindnyájan az élet felfedezői vagyunk. Amikor elakadunk az életutunkon, akkor szembesülünk traumáinkkal, sérüléseinkkel, félelmeinkkel. Kérdés, hogy szembe tudunk-e nézni, és meg tudunk-e küzdeni velük. Felismerjük-e őket egyáltalán? Van, aki távoli helyek felfedezése, a vándorút során tesz szert valódi önismeretre. Van, aki el sem tud, vagy akar indulni messzi tájakra. Sokfélék vagyunk. Egy biztos: igazi szabadságra csak önismeret útján tehetünk szert.
Az is csak most tudatosul, hogy utazás előtt kirepültem egy napra, hogy megnézzem a helyet, ahova majd megérkezni szerettem volna a busszal és…
Emlékszem, verőfényes napsütés volt, ahogy az óceánparti sétányon ballagtam a sziklákhoz, és egyszer csak összeroppantam. Kitört belőlem a sírás és le kellett üljek az út szélére. Nem értettem, hogy mi történik velem.
Csak most tudatosult bennem, hogy az Isteni Pokoljárásomat a Boca do Inferno-nál, azaz ’A pokol szájánál’ kezdtem. Van humora az életnek, nem?
És útközben elmentem a világ végéig is. Legalábbis az addig életem mindenképpen véget ért.
„Ahol a Föld véget ér és a tenger kezdődik”
A Cabo da Roca (Szikla-fok) az európai szárazföld legnyugatibb pontja. Portugáliában, Lisszabontól 40, Sintrától pedig 18 kilométerre nyugatra. A portugálok nemzeti költője, Luís de Camões így írt e helyről az Os Lusíadas VIII. énekében: „Ahol a Föld véget ér és a tenger kezdődik” (Onde a Terra se acaba e o mar começa).
A pokoljárásom kellős közepén aztán kénytelenül is elő kellett vennem a múltam. Jogilag és önismeretileg egyaránt.
A meglelt forrásokat ma is lapozgatom és közben arra lettem figyelmes, hogy tizenéve is ugyanazokról írtam, …sőt amióta csak publikálok. De csak most kezdem megérteni az akkori gondolataim valódi értelmét is az életemre nézve.
„Minden kezdetben ott van az egész folyamat és a befejezés is.”
Szántó Brigitta – A kiteljesedés útján
Így nemcsak az igazam megvédésére leltem bizonyítékokat a jogi ügyben, hanem az is beigazolódott, hogy katatón állapotban éltem az egész eddigi életem.
Mintha a felsőbb énem folyamatosan képben tartott volna önmagammal kapcsolatosan, csak a vetítéshez eddig nem volt hang.
Vagy még inkább, mintha úgy néztem volna a filmet, hogy nem értettem a nyelvet amin szól és ez csak még jobban összezavart.
Látni és érteni véltem ugyan dolgokat, furcsa élményekkel a lelkemben és gondolatokkal a fejemben ültem a saját mozimban, de valójában fogalmam sem volt az egészről. Csak épp ez sem tudatosult eleddig…
Vagy ami még rosszabb, hogy szent meggyőződésem volt, hogy jól látom a világot és önmagam.
Megtapasztaltam az ismétlődéseket is, de nem jöttem rá, hogy miért is ülök egy körhintán és nem haladok előre. Őrült volt a száguldás. Egyébként tényleg találó a hasonlat, hiszen a pokoljárásomig úgy éreztem, hogy viszonylag kiegyensúlyozottak a hullámhegyek és a hullámvölgyek. Maximum csak az zavart, hogy az életem átlagos. Átlagosan szánalmas. Csak most szabadult el velem a hinta, és kezdett szabadesésbe…
Pedig mindig igyekeztem önvizsgálatot tartani, törődni az önfejlesztéssel, de rossz mintázatok és programok alapján tettem mindezt.
Hamis hitben ringatottam magam.
És mindezt az élet eddig a minibuszos utazásomig tűrte. Most azonban végre borította a bilit. Nem engedi, hogy tovább húzzam az időt, mint ahogy a doki sem a születésemkor. Végül is a módszer sem kíméletesebb.
Hogy miért írom, hogy végre? Mert minden fájdalommal és kétséggel együtt is hálás vagyok. Hálás vagyok, hogy egyáltalán!…
Mert bár nagyon rossz volt szembesülni azzal, hogy vélhetően sokkal kevesebb van előre, mint amennyi már magam mögött, ráadásul nagyon rossz volt szembesülni vele, hogy mennyire nem éltem…, hogy nem azt az életet éltem…
de most legalább megkaptam a lehetőséget a valódi változásra.
Simán mehetett volna mindez az örökkévalóságig.
Hogy is mondják az indiánok?
Utolért végre a lelkem.
Helyre állt a hang a filmemben. Végre érteni kezdtem mi is zajlott az egész addigi életemben.
„Az Isten itt állt a hátam mögött, s én megkerültem érte a világot.”
József Attila
Arról is volt egy részigazságom – de végre ténylegesen is fel tudtam ismerni-, hogy miért robbant fel a házasságom anno. Hogy miért váltak a párkapcsolataim és számos emberi kapcsolatom a legnagyobb tanítóimmá.
„Az életet csak hátratekintve lehet megérteni, de élni előre nézve kell.”
Søren Aabye Kierkegaard
Nagyon hálás vagyok, hogy édesanyám még el tudja mesélni a család és az én életem történeteit. Hogy amit az életem során megértettem saját magamból és amit aztán ez az utazás megértetett velem, az össze tud adódni édesanyám történeteivel. Így már elég éles és értelmezhető a kép.
De ahogy az elején írtam, nem elég a megértés, feladat a beépítés és közben szakadnak fel az újabb és újabb rétegek.
Hogy miért tárom fel önmagam?
Mert azt remélem, hogy az én történetem neked is adhat. Mert a pokoljárásom óta már vallom, hogy
gyógyítva gyógyulhatunk a legjobban, és tanítva tanulhatunk a legtöbbet.
Ha neked is van olyan személyes történeted, amelyet szívesen megosztanál a világgal négyszemközt, akár név nélkül, akkor írd meg nekünk!
Eljött az idő, hogy mindnyájan leszállhassunk a saját kis körhintánkról.
„Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó, tavaszi erdőbe. Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon; az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.”
Márai Sándor – Ég és föld
Szeretettel,
Jámbor
Ha tetszett a bejegyzés, kérjük iratkozz fel hírlevelünkre és még egy ajándékkal is kedveskedünk neked!
