Sorok az életről, halálról és az elveszített magzatok maguk mögött hagyott fájdalmáról. Gondolatok az önismeret margójára, az Ödipusz-komplexuson túlmutatva, egy olyan felismerésről, melynek a pszichológia és a spiritualitás furcsa házassága ágyaz meg.
Békésen ült meg le mellém az ablakpárkányon az idő, míg én a Szeretetről morfondíroztam. Megrajzoltam arcát, felöltöztettem, majd adtam neki egy nevet. Majd udvariasan bemutatkoztam. Életed társa. Nem ragoztam, hogy mikortól és mennyi időre. Elegánsan siklottam el a részletek felett, megengedve magunknak a szabadság illúzióját. Egymás útvesztőinek lettünk vándorai, hol a másik leheletét érezve a bőrön, hol mérföldkövek távolságából kutatva árnyékainkat.
Az én Szeretetem kaotikus egy teremtés volt. Olykor égett a vágytól, hogy léptem nyomában járjon, néha pedig egyenesen megsértődve duzzogott a szoba sarkában. Nem volt mindig életem része. Volt, hogy csak úgy fogta magát, összecsapta két bokáját, s huszárosan kivonult a színpadról. Később új felvonásban új arcával talált rám, s kellett, hogy én elhiggyem, majd jobb lesz ez a szereposztás. S mikor már minden mellékszereplő elhagyta a helyiséget, s csak mi maradtunk ketten a porondon, félénken rajzoltam körbe ujjaimmal az arcot, amit egykoron én teremtettem.
S tudod mire lettem figyelmes? Hogy a Szeretet, mi belőlem fakadt, s teremtetett általam, nem más számomra, mint egy idegen. De hisz hogyan is lett volna más, mikor mindig csak az éhes szív táplálékaként nyugtatta fájdalmam? Sosem kérdeztem meg ki is ő és miről álmodik. A megszokás természetével fogadtuk el egymást. Békével kerülgettük a másik tökéletlenségeit, sosem találva megnyugvást a pillanatban. Véges végtelen jártuk egy láthatatlan bálterem keringőjét, hol jobbról, hol balról ringva egymás oldalán. S hallod te is ugye, hogy most már nem szól a zene? Békésen szunnyad minden muzsikus, megálmodva ki-ki a maga szeretetét.
Ekkor már nem volt hova menekülni a szembesítés pillanata elől. Így könnybe lábadt szemekkel fogtam meg a Szeretet kezét, s kérdeztem meg, amit már hosszú évekkel ezelőtt kellett volna. Ki vagy Te? Ki és mi az a Szeretet amit én életem társául fogadtam hajnalok hajnalán? S a válasz talán messzebbről jött, mint gondoltam volna, de segített legalább abban, hogy egy apró lépésnyivel közelebb kerüljek önmagamhoz.
A válaszban egy olyan világ hangja szólt, mi térben és időben előttem létezett. Élettel és halállal meghatározva egy születendő ember képességét az érzésekre. Ebben a világban tanultam meg először, mi a Szeretet, mostanra elfelejtve róla mindent mi szóval leírható, maga mögött hagyva csak az érzés lenyomatát.
Ebben a világban tanultam meg azt is, hogy mennyire végtelen ereje van annak a döntésnek, hogy születésünkről választhatunk. Így jöttem világra én, magamban őrizve az emlékét két apró lénynek, akik az élet parányi fonalán mászva előre, végül úgy döntöttek, nem ebben a korszakban fogják utjaink keresztezni egymást.
Két születendő élet és halál varázsának nyoma formálta, hogy hogyan szeret az én szívem, tudattalanul keresve az idősebbik felem, akinek védelmező karjai közt vagyok a Nő, a Húg és a Társ. Fogadd hát s vidd sírodba magaddal vallomásom, mi lámpása lett az én utamnak.
Drága Bátyám,
Néha mikor eljő az este, rád gondolok. Arra a férfire, aki lettél volna előttem a sorban. Aki megfogta volna a kezem, mikor oviba kellett menni. Aki kinevetett volna a sarki haverokkal a Bajza utcán, mert már elég idősek lettünk volna hozzá, hogy tudjuk egy fiú és egy lány mennyire is két összeférhetetlen fogalom. Úgy néztem volna rád mint egy tökéletlen félistenre, ahogyan csapzott hajad zsíros tincseit hátrafogod, igyekezve megélni és nem túlélni a kamaszkor minden létező tragédiáját. Szerelmes lett volna beléd a legjobb barátnőm, de ezt csak később tudtad volna meg, mikor már túl késő lett volna megbánni a múltat. Elkísértél volna a szalagavatómra, majd együtt rúgtuk volna szét az éjszakát a rakparton. Hol te, hol én pihentem volna meg a pesti bérház összecsukható kanapéján éppen összetörött szívünk sebeit nyaldosva. Aranyra rajzoltuk volna a Badacsonyt az irsaival, s minden bánatunkat a Balaton mosta volna tisztára. Azt kiáltottad volna tán, hogy szabad országban szabad szívvel szeretnél, csak nincs még kit és nincs még miért. S én türelemre intettelek volna, békével hűsítve izzó lelked, mihez tetszik vagy sem, de egy nő kell. Egy tavaszi napon lettél volna szerelmes, beragyogva a Duna kanyarát is boldogságod fényével. Könnybe lábadt szemekkel tartottam volna karomban elsőszülött gyermeked, ki úgy lett volna első a világon, mint én is lettem ebben az életben. Mert mind mit látok nem más mint egy röpke képzelet. Léted létemben, tested testemben, érzéseid a szívemben nevelkedtek. Nélküled és veled lettem ember ezen a világon, hol néha elképzelem a férfit, aki lettél volna ha azt választod bátyám leszel ebben az életben.
2024
Drága Húgom,
Kívánom, hogy álmod nyugtassa forró nyárnak szele. Rózsás ajkadra szép álmokat lehelve. Elrabolva tőled minden kígyót-békát, mik az elvárások ürülékével mocskolják palotádnak ablakát. Kívánom, hogy életed legyen tiszta, mint a hegy medréből fakadó patak. Lelked mossa körbe csillámló habja, míg perzselő tűz égeti kinnt a vad világot. Légy bátor, mikor ellened fújnak kürti szólamot pogány hadak, mert szabadon hiszel a csodákban. Hajad hátravetve kacagj az égbe, s üvöltsd ellened nevét amíg mennykő nem szakad. Szeresd a port, mert abból lettél. Ölelve a fát, a földet, fejed mohára hajtva lelj békét. Kívánom, hogy légy szerelmes. Hogy törékeny szíved fonalat szőjön egy érző lénnyel. S én elviszem majd fájdalmad, csak élj, alkoss, szállj a szeretettel, melyről később írsz majd megannyi verset. Légy a nő, akit megálmodtál. A gyöngéd, az erős, az aki egy kicsit mindig más. Hidd, hogy te vagy a végzet, hogy minden lépésed nyomában egy virág ébred életre. Ne féld a művészt mi benned rejlik. Raboljon el bájával, míg a nap sugarát az éj sejtelme ringatja karjában. Add magad a világnak, rácsodálkozva parányi létünk csodájára. Járd az utat míg felfedezetlen, s én fogom kezed akkor is mikor azt hiszed, hogy egyedül vagy a sötétben. S ne félj sírni ha fáj, hogy elveszítettél úton szeretőt, barátot, önmagad jobbik arcát. Fájdalmadból fakadjon gyógyír, minden bűnre megváltás, melynél egyetlen harang hívása sem tisztább. Kívánom, hogy legyen elég a bátorság, hogy gondolataid merd megtanítani repülni, s egy szép napon elengedni. Leld meg a bölcset a földben, mely a havasokban ád békét a télnek csendjében. S míg hulló pihék pihennek vöröslő arcod ragyogó tekintetében, érezd, hogy hamvam hullik alá utad porát őrizve. Meg nem született testem egy másik életre hívta a végzet, honnan szeretlek mindörökké, mint a testvéred.
1997
Ha tetszett a bejegyzés, kérjük iratkozz fel hírlevelünkre és még egy ajándékkal is kedveskedünk neked!
